Nem szeretek futni. Az általános iskolában mindig nagyokat sóhajtottam, amikor körbe kellett szaladni az épületet, a második négyszáz méter vége felé már általában szúrt az oldalam, és sétára váltottam. Gimnáziumban sem igazán törődtek a sportág megszerettetésével, a kötelező osztályozós gyakorlatok és az elmaradhatatlan Cooper-teszt kipipálása után a tanár csak elénk dobott egy focilabdát, és már kezdtük is a kispályás meccset életre-halálra.
Az egyedüli emlékem, amikor gyerekként rávettem magam a futásra, egy Esso-rendezvény volt a Gazdagréti lakótelep körül, a motivációt egy plüsstigris jelentette, amelyet minden teljesítő megkapott.
A gimnazista és főiskolai éveimben leginkább a vonat után futottam. A focit idővel felváltotta a túrázás, az inspirációt a Kinizsi Százasban találtam meg. Kemény felkészülés után három éve sikerült teljesíteni, azóta leginkább családi körben kirándulok, szórakozásból, a kikapcsolódás miatt. Futni az Olimpiai Ötpróba versenysorozata miatt kezdtem el 2017 őszén, akkor három-négy hét felkészüléssel a hátam mögött 1:15:48 alatt teljesítettem a 11.5 kilométeres Kolonics György-emlékfutást, mégpedig szakadó esőben, megállás nélkül kocogva. Jó élmény volt, de nem követte folytatás, a futócipőm azóta is a szekrényben pihent, amíg július 5-én, hétfőn elő nem vettem.
A motiváció? Az egészséges életmód. Negyven felé közeledve, ülőmunkát végezve az ember hajlamos kissé elhagyni magát, márpedig a helyes táplálkozás és a rendszeres mozgás a kor előrehaladtával egyre fontosabb. Szóval, fogtam magam, leszaladtam egyet kocogni, és mire végeztem, megszületett az ötlet: kitűzök magam elé egy kellően őrült célt.
Felkészülök az augusztus 29-i Wizz Air Budapest félmaratonra,
így két hónapig biztosan lesz, ami fenntartsa az érdeklődésem, aztán csak nem hagyom kárba veszni a befektetett munkát!
Az első lépések kissé nehezen indultak. Azt egyből eldöntöttem, hogy heti három edzéssel készülök hétfő-szerda-péntek ritmusban, ahogyan azon sem kellett sokat filozofálnom, hogy az esti órákban induljak-e útnak. Hajnalban túlzottan „leköt” az alvás. A felkészülés ritmusának kitalálása már nem ment ilyen könnyen.
Edzői segítség igénybevételére nincsen idő, egyébként is mindenki őrültnek titulálna, ha azzal állítanék be hozzá, hogy nulláról gyúrjon fel két hónap alatt a félmaratoniig. Egy ilyen vállalkozásnak általában egy-két év az ajánlott időtartama, abban azonban semmi extra sincsen, szóval eldöntöttem, a saját fejem után megyek.
Mindhárom nap félórás edzéssel kezdtem, hétfőn két perc futás, egy perc séta, szerdán három perc futás, egy perc séta, pénteken négy perc futás egy perc séta volt a tempó.
Az útvonal a Rákos-patak mellett halad, itt-ott megszakítva lámpás kereszteződésekkel, bár a forgalom az esti órákban szerencsére nem jelentős. A futás adatait egy Samsung Galaxy Watch sportórával a karomon mérem, a megtett táv hétfőről péntekre 4.04 kilométerről 4.23 kilométerre nőtt. A bemelegítésnek és a nyújtásnak köszönhetően jelentős izomlázat egyik alkalom után sem éreztem, az ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a feladat valóban őrült vállalkozás.
Az első hét tempóját tartva a félmaratonin nagyjából 2.5 óra futással kellene számolnom, és az igazi ugyebár mégiscsak az lenne, ha végigkocogva, séta nélkül bírnám a távot, amelyet jelen helyzetben elképzelhetetlenek tartok. Pozitív jel ellenben, hogy péntekre az átlagos pulzusom sokkal elfogadhatóbb értéket mutatott, mint előtte, sikerült ráéreznem egy olyan tempóra, amely hosszabb távon optimális lehet, és amellyel remélhetőleg sikerül tartanom a lépést az edzések egyre nehezedő ütemtervével.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!