Kezdjük a legfontosabb hírrel: az egyik legkeményebb, leghosszabb, 47 kilométeres szakaszt teljesítette szerdán Lubics Szilvia a 4Deserts-sorozat Atcama-crossing versenyén Chilében. Ezzel már túl van a nagy sivatagi futás félidején, de még vár rá egy igazán kemény próbatétel, hiszen következik a majd’ dupla távú futás. Lubics Szilvia Facebook-oldalán a férj, Lubics György a kintről kapott levél alapján ír naplót (Szilvi egy mailt küldhet haza, illetve a verseny honlapján található blogfelületen írhatja le az élményeit, egyéb kapcsolata nem lehet az itthon lévő szeretteivel és az érte szurkolókkal), s ebből kiderül, hogy a szakasz elején lévő dűnéken való átkelést követően végtelen hosszúságúnak tűnő egyeneseket kellett maguk mögött hagyniuk a versenyzőknek, ami a lábukban lévő mintegy százhúsz kilométer okozta fáradtság leküzdésén túl jelentős mentális kihívást jelentett a sósivatagban.
A sivatag szeme Fotó: Atacama-crossing
Kis felüdülést hozhatott a futóknak, hogy a cél előtt néhány kilométerrel belenézhettek a sivatag „szemeibe”: két kis kerek lagúna mellett vezetett az útjuk, s ha volt idejük (hiszen szintidőket kell megfutni!) meg bátorságuk, megmártózhattak a jéghideg vízben.
„Tegnap éjjel végre nem volt túl hideg – írta Lubics Szilvia a hazaküldött e-mailben. – Aludtam is vagy tíz órát – úgy kellett felébreszteni (érdemes volt eljönnöm a világ végére – végre nagyokat alhatok. 
😀). A mai nap nagyon jól ment. Az első szakasz nagyon technikás volt, szépen legyalogoltam, csak a dűnéken futottam le, mert az a kedvencem. Utána gyakorlatilag futható volt, a sósivatag is, elég jól ki volt taposva. Eszméletlen meleg van, egyfolytában iszom, de verseny közben sosem kell bokrot keresnem pisilni. Jobb is, mert nincs. 😀 Nagyon szép volt a mai nap is, a végén voltunk a lagúnáknál. Húúú, nagyon belementem volna – de inkább siettem a célba. A hátam ma nem fájt. Kidobáltam a zsákból minden fölösleges cuccot: koszos zoknit, vastag csősálat, törcsit…
Tegnap egész emberi formába hoztuk magunkat a csajokkal: megtörülköztünk nedves törlőkendővel, aztán befújtuk magunkat dezodorral, Sandrának meg mentolos lábkréme volt – isteni volt…
Amúgy mindenhol homok van: az egész sátorban, de az orrunkban, nyakunkban, fülünkben is. Sandra fésűjét használom, ő már úgysem tud fésülködni, mert összeállt a haja. 😀 Jól mulatunk, mindenki jó fej a sátorban. Sajnos Marcónak ma a 2. CP-on ki kellett szállnia, mert kifutott a szintidőből. (megjegyzés: eddig kb. tucatnyi futó fejezte be a versenyt feladás vagy szintidőből való kicsúszás miatt). Sajnálom, őt bírtam talán legjobban.
Az tök jó itt, hogy mindenki úgy boldog, ahogy van: elgyötörten, büdösen, vízhólyagosan… Ma én is bementem az orvosi sátorba, így „letusoltam” 1 liter fertőtlenítős vízben. Mennyei volt.😀
Kiszúrták a vízhólyagjaimat is. Holnap reggel majd leragasztom. Hasam oké. Van étvágyam, futás közben változatlanul jólesik a GU. A célban napi két édes ostyát kapok magamtól jutalmul. Megeszem amúgy mindent, még Sandra kajáját is.
Csütörtökön brutál nap lesz. Hosszú és technikás, főleg az első negyven kilométer, sokat fogok gyalogolni, a cél a túlélés és a biztos célba érés lesz. Ha lassan kezdek, úgy érzem, menni fog. Óvatos vagyok, így is nagyon nehéz a napok vége, de amennyire lehet, élvezem… Jaj, annyi mindent mesélnék még, csak nehezen gépelek. Köszönöm az üzeneteket, sokat segít a nehezebb időszakokban, amikor arra gondolok, mennyien szurkoltok, hogy sikerüljön végigérnem!”
A következő etapban a leghosszabb táv, 79 kilométeres szakasz vár az Atacama-crossing résztvevőire.
