Különös dolog ez a futás. Ha valakit megkérdezünk, miért fut, tízből hét válasz valahogy úgy szól „…mert imádom a futás adta szabadság érzését” vagy valami hasonló a mondandó.
Nos, egy fix jelölésű pályán kettő, négy, hat, tizenkettő vagy huszonnégy órán keresztül körözni sok mindent jelent, csak szabadságot nem – legalábbis számomra. Őszintén szólva, nem is tudtam felfogni, mi visz rá valakit ilyesfajta próbatételre. Aztán március második vasárnapján ott álltam (rendületlenül végig) a Márkus István („Öcsi”) és Csillag Balázs szervezte Sixárd 6 nevű, magyar bajnokságnak is színteret adó futóversenyen a pálya mellett, és sok mindent megértettem.
Legfőképpen azt, hogy a futás korántsem csak a szabadságot jelenti.
Mindvégig az járt a fejemben: vajon mire gondol, mit érez az a sok futó, aki a szekszárdi belvárosban kialakított 1021 méteres pályán harcol az idővel?
Óráról órára egyre jobban megértettem, miért is lehet varázslatos érzés ez a körözgetés, és egyre inkább átéreztem, mi az, ami a futás mögött van.
Ez már nem az a fajta futás adta szabadság.
Persze egy bizonyos szint felett, amikor már elvárásokat támasztunk az egyéni fejlődésünknek, a teljesítményünknek, az elért eredményeinknek, akkor a futás már nem is szólhat csak a szabadságról. Onnantól kezdve inkább válik kötelességgé. Precízen kiszámolt, körönként adagolt frissítések, pontos időtervek, stratégiák, adatok, számok, tények. Kívülről nézve ez jön le egy hatórás versenyről.
S vajon mi van mögötte?
Milyen mértékű befektetett munka, mennyi áldozathozatal, lemondás, korán kelés?
Hogyan frissítenek a profik hosszú távon?
Tekintettel a rendezés időpontjára, Szekszárdon igazán kellemes, mondhatni ideális futóidő várta a versenyzőket március 10-én: tíz Celsius-fok, azonban a kellemesnél egy fokkal kellemetlenebb széllel tarkított felhős idő volt. Ilyen körülmények között is a legfontosabb a rendszeres folyadékpótlás. A rajtzóna mellett felállított frissítőasztalról vizet, kólát, izotóniás italt, gyümölcsöket, csokit, szőlő- és gumicukrot, kekszet, ropit vehettek magukhoz a futók. Sokaknak privát frissítőasztaluk volt, ahol a segítők adagolták az energia-utánpótlást: sótabletta, magnézium, energiazselék, izotóniás italkeverékek és víz szinte mindenkinek a terítékén megtalálható volt. Az általános ajánlások alapján óránként hatvan gramm szénhidrát pótlásról szükséges feltétlenül gondoskodni. A hőmérséklet függvényében pedig célszerű megfelelő mennyiségű sótabletta fogyasztásával megelőzni az izomgörcsöt. Nyilván a frissítési stratégia az edzéstervhez hasonlóan egyéni, személyre szabott. Sajnos volt olyan versenyző, aki még edzésen sem szoktatta hozzá kellőképpen a szervezetét ezekhez az energiapótló készítményekhez, és az ebből fakadó gyomorprobléma miatt kényszerült idő előtt kiszállni.
Különös dolog ez az ultrafutás. Nyilvánvalóan van valami megfoghatatlan varázsa a körözős versenyeknek. Gyakorlatilag nem nevezhető ultrafutónak, aki még nem teljesített legalább egy klasszikus hatórást.
Roppant önuralom, önfegyelem, figyelem, kitartás, monotonitástűrés, türelem kell ahhoz, hogy valaki, ne adj’ ég, egy négyszázas futópályán vagy akár ezerkétszáz méteres aszfaltcsíkon rója a köröket.
A pálya szélén állva teljesen rabul ejtett, ahogy – segítve a barátokat, ismerősöket, csodálva a spártai hősöket – hat-hét-nyolc percenként újra látva az arcukat, elnézve a testüket, a mozgásukat, a lábmunkájukat, körről körre győzték le önmagukat. Ott, ahol csak az idő számít. És talán ez ennek a versenynek a lényege: annyira steril környezet, ahol csak az óra van és a futás. S e tényezők összegéből adódik az eredmény, a megtett táv, ugyanis az nyer, aki a legtöbb kört teszi meg adott idő alatt.
Halama Levente remek formában versenyzett, és lett első helyezett
A szememben azonban ott mindenki győztes volt (a férfiaknál amúgy Halama Levente nyert 81.145 kilométert megtéve, a nőknél pedig Bleier-Cseke Csilla az első 77.059 kilométeres futással), akik pedig különösen: Csécsei Zoli, aki feladta a küzdelmet, és utána utcai ruhában segítette barátait; Evetovics-Balla Hajnalka, aki másfél év kihagyás után először gyűrt le ekkora távot; csapattársam, Tóth Gyuri, aki nagyon sok mélypontról is visszajött és folytatta; Szász Eszter, akinek az utolsó pár óra már nagyon nem esett jól, de nem adta fel; Czúnyi Karcsi, akin látszott az abszolút eltökéltség; Bene Ármin, aki olyan lendülettel és élvezettel csinálta végig, hogy öröm volt nézni; Lesi Zoli, akire roppant büszke vagyok, hogy legyőzte önmagát; Muhari Gábor, akinek az aurája „a” profizmus; Kisháziné Zombory Erika, akitől szeretnék megtanulni ilyen kecsesen futni; és végül, de nem utolsósorban Vágó Boglárka, a Bogi, aki miatt elsősorban ott voltam (és aki harmadik lett 73.165 kilométert futva), és nagyon jó volt látni, hogy mennyire egyszerűen is lehet ezt az egészet csinálni, fesztelenül, vigyorogva, csak önmagunkra figyelve.
Szóval, eljött az a nagyszerű pillanat, hogy a végén – kedvet kaptam a körözgetéshez.
Gulyás Andris, a legnagyobb hős
A Suhanj Alapítvány színeit képviselő Gulyás Andris a korábbi Sárvári öt kilométerét megduplázva tizenegy kilométert tett meg teljesen egyedül a tolószékben!
Kitartás, akarat, példamutatás!
Erről (is) szól mindaz, amit a nagy távok legyőzése jelent, hogy bárki, akiben van erő, kitartás, akarat, eljuthat olyan messzire is, amiről álmodni mert.
A legnagyobb hős Szekszárdon megtette ezt!
