Nem az első alkalommal vett részt az Ultra Tisza-tó versenyen, ám most, a június végén rendezett eseményen sikerült először szintidőn belül beérnie.
Valóban, harmadik alkalommal vágtam neki a versenynek, és két éve körbe is értem, de szintidőn túl – mondta Sréter Annamária. – Tavaly ötven kilométerig jutottam, majd térdsérülés miatt a férjem nem engedett továbbmenni, így fel kellett adnom. Akkor határoztam el, ha rendbe jön a sérülésem, edzői segítséget kérek, mert egyedül nem megy, megrekedtem a fejlődésben. A maratoni teljesítéséig magamtól jutottam el, de volt egy pont, amikor azt éreztem, teljesen másképp kellene futni, edzeni, készülni, így edző mellett döntöttem. Porcszakadásom is volt, így tavaly ősszel artroszkópos műtéten estem át, és szerencsére gyorsan felépültem.
Ezt követően Sinka Andrással decemberben kezdtünk együtt dolgozni, eleinte csak óvatosan, és amint látta, hogy rendben vagyok, egyre keményebb edzések jöttek.
Szeretem a közös munkát, azóta folyamatosan fejlődöm. A két évvel ezelőtti UTT-időmön idén egy órát javítottam.
A nagy meleg miatt híresen nehéz verseny az UTT – idén milyen volt?
Nagyon jól kezdtem, ha ötven kilométernél nem borulok meg kissé, sokkal jobb idő is lehetett volna. Ameddig nem jött a nagy meleg, örömfutás volt, remekül haladtam, csodáltam a környezetet és a tájat. Aztán a kánikulával együtt minden nehézzé vált… A frissítőpontokon sorban állás közben pihenhetett az ember, és a folytatásban is bele-belesétáltam. Az ötvenedik kilométertél kezdtem elfogyni, igaz, erre számítottam is, de mentségemre szóljon, nem csak én voltam ezzel így.
Volt egy tíz kilométeres szakasz, amely kegyetlenül nehéznek bizonyult, majd jöttek szembe a százharminc kilométeres teljesítők, elképesztő volt, hogy némelyikük egészen lazán ment előre…
Szurkoltunk egymásnak, ami lendületet adott nekem is a végére. Külön köszönöm edzőmnek, Sinka Andrásnak a felkészítést, illetve a férjemnek, aki végig tekert mellettem biciklivel a verseny alatt, és az edzéseken is mindenben támogatott.
Hozzá kell tenni, hogy ennek a sikeres teljesítésnek van egy különlegessége, hiszen egy vesével él – mi történt, és milyen így sportolni, futni, főleg hosszú távot?
Tíz évvel ezelőtt édesapámnak vesére volt szüksége, és én egy pillanatig sem haboztam. Nagyon szigorú vizsgálatok előzték meg a műtétet, féléves előkészület előzte meg az operációt, mindent feltérképeztek, amit csak kellett. A beavatkozás után gyorsan felépültem, én is és édesapám is, majd szépen lassan elkezdtem futni. Mindig sportoltam, régen inkább csoportos órákra jártam, az aerobik és a kangoo volt a kedvencem, utóbbin az edzőm Spartan-felkészítést is tartott, elmentem egy ilyen gyakorlásra, akkor kocogtunk is. Na, ott szippantott be a futás. Bevillant, hogy jó lenne félmaratonit teljesíteni: a nyáron döntöttem el, hogy benevezek, ősszel pedig lefutottam. Aztán a maratoni is sikerült, két éve pedig az UTT-n teljesítettem az első ultratávomat.
Utólag nem tudom, hogy miért pont az Ultra Tisza-tó lett az első ultrám, hiszen ott köztudottan minden évben rekkenő hőség van, szóval nem a legegyszerűbb megméretés.
Anyaként mennyire nehéz az edzéseket beiktatni a mindennapokba?
A hosszú futásokat nehezen, de azt vallom, ha valaki igazán akarja, akkor napi egy-másfél órát képes a sportolásra kiszakítani. Mondjuk, a telefonnyomkodás helyett… Én tizenkét órában dolgozom, hol nappal, hol éjszaka, ám ez sem akadályoz meg abban, hogy megcsináljam az edzést. Nekem ez a megfelelő „énidő”, nekem ez kell, hogy levezessem a stresszt. Persze gyerek, munka és háztartás mellett meg kell terveznem a napjaimat, de igyekszem mindig mindent megoldani.
Milyen célokat tűzött ki maga elé?
A Spar Maratonon biztosan ott leszek, illetve az edzőmmel azt beszéltük meg, hogy jó lenne a rövidebb távokon javítani az egyéni csúcsaimon. A folytatásban keresem majd a hosszabb versenyeket is, első körben nyolcvan kilométer körül tervezek. Az biztos, hogy bármilyen célt is tűzök ki magam elé, maximálisan odateszem magam az eléréséért.
