Manapság álmodni is alig merünk arról, hogy egy magyar maratoni futó 2:12:35-ös idővel érjen célba a 42.195 kilométeres táv végén. Szekeres Ferenc ezt az időeredményt 1980. április 26-án érte el Amszterdamban, s azóta csak Szűcs Csaba teljesítette nála gyorsabban a klasszikus távot. Szekeres Ferencet, a sportág legendás alakját éppen vízvezeték-szerelés után értük el, hogy megkérdezzük, aktív-e még, merthogy két éve, 71 esztendősen még lefutotta a Wizzair-félmaratonit…
„Az egészségem teljesen rendben van, csak ötvennégy éves pályafutásom alatt tönkrementek a lábaim – közölte a korábbi kétszeres olimpikon. – Mostanság heti egyszer-kétszer futok vagy inkább vánszorgok hétperces tempóval. Fájnak a térdeim, ezért gumi térdvédőt használok, de amíg bírom, csinálom, mert a futás és a gimnasztika tartja meg az egészségemet. Két-három hetente részt veszek a Futapest krosszversenyein, a négy-öt kilométer kielégíti a sportolás iránti vágyamat.”
Tatán nemrégiben azért bevállalt egy 13.5 kilométeres minimaratonit is, az ideje 1 óra 27 perc volt, a hátsó régióban így is sikerült megelőznie száz embert – a célja már csak az, hogy végigcsinálja ezeket az erőpróbákat. Ez persze nem volt mindig így, noha a maratonit a sok szenvedés miatt nem imádta, mégis abban volt a legsikeresebb.
„Elég sokat futottam pályán is, öt-tízezer métert, utóbbi távon válogatott is voltam, pályán 28:59 az egyéni csúcsom. Azt azért élveztem jobban, mert minden hétvégén az egyéni csúcsra törekedtem. Ötezren is az élmezőnyben voltam, az utolsó mezei bajnokságon Mecser Lajossal küzdöttem, jobb voltam, de ő okosan taktikázott, és a tapasztalatának köszönhetően a végén otthagyott. Az edzőm mondta, hogy a legnehezebb homokos részen támadjak, de nem bírta a lábam, gyűlöltem azon a talajon futni, kivette az erőmet és nem sikerült győznöm.”
Az aszfaltot viszont megszokta, mi több, nagyszerű eredményeket produkált a világ különféle maratoni versenyein. A leggyorsabb ugyebár Amszterdamban volt, ahol két első, egy második és egy harmadik helyezést ért el.
Szerették, rendre meghívták, s bár a szocialista országokból érkező versenyzőknek eleve nem is ajánlottak fel rajtpénzt, költségtérítést azért kaphatott, sőt nyert egy hűtőszekrényt és két karórát, valamint egy idő után a feleségét is magával vihette a holland nagyvárosba.
Hősünk a nagyszerűen megrendezett New York-i és a tokiói maratonit is imádta, utóbbinál szokatlannak találta a felhajtást, az interjúk sorát, de a megbecsülés vitathatatlan volt.
„Mindenhova elhívtak, sok helyre nem is engedtek el. A világ legjobb ötven futója között voltam, álltam a ranglista harmincharmadik helyén is. Évente három-négy versenynél többet nem lehetett lefutni, és ebből egyet elvitt az országos bajnokság vagy éppen a világkupa, Európa-kupa. Mire kedvezőbb lett volna a helyzet, harmincöt évesen megsérült az Achilles-inam, abba kellett hagynom a pályafutásomat, noha akkoriban 2:13-as formában voltam.”
A magyar hosszútávfutás egyik legendás alakja kétszer is szerepelt az ötkarikás játékokon. Hatalmas élményként élte meg az 1972-es müncheni olimpiát, másfél-két hetet tölthettek kint, el voltak ájulva az óriási életszínvonal-különbségtől és attól, hogy a szállodai szobában kólát lehetett csapolni. A tragikus merénylet aztán felborított mindent, a maratoni rajtját két nappal elhalasztották, és nem sikerült jól a verseny.
Montreal (1976) kimaradt Szekeres Ferenc pályafutásából, tavasszal ugyanis megsérült, és nem tudott szintidőt futni. Versenybalesetet szenvedett, valaki szöges cipővel ráugrott a sarkára a vizesárokban – a három hét kihagyás atlétikában túl hosszú időnek számít az edzésmennyiség miatt.
Következett 1980, a moszkvai játékok…
„Spórolósra sikerült, mert közel van. A rajt előtt két nappal mentünk ki, a megnyitó ünnepséget tévén néztük, mert a maratoni az olimpia végén volt, aztán két nappal a verseny után jöttünk is vissza. Aránylag jól sikerült, 2:15:18-cal a tizenkettedik lettem, igaz, jobbra számítottam, 2:13-ra is képes lehettem volna, de meleg volt. Olimpián azóta sem futott ilyen gyorsan magyar, de ez sovány vigasz, mert az első tízbe mindenképpen szerettem volna bekerülni. Utólag azért büszke lehetek erre az eredményre.”
Kíváncsiak voltunk, vajon mit gondol, az utóbbi években miért nem tudják még csak megközelíteni sem az ő és korszaka remek eredményeit? A válasz alapján a probléma igen összetett.
„Az életszínvonal emelkedése azzal járt, hogy már nem életcél a sportkarrier felépítése. Számtalan sokkal kifizetődőbb lehetőség adódik a fiatalok előtt. Annak idején a másodosztályú atléták is járhattak edzőtáborba, munkaidő-kedvezményt kaptak. Csepelen kezdtem a karrierem tizenöt évesen és ott is fejeztem be. Volt vonzerő, társasági élet. Edzés előtt és után fociztunk, a klubhelyiségben csocsóztunk, beszélgettünk, kártyáztunk, alkalomadtán egy-egy sört is megihattunk. Élveztük a konkurenciaharcot más egyesületekkel, a Dózsával, a Honvéddal és a vidéki klubokkal. Nem voltak olyan jó eredményeink mint Iharos Sándorék idejében, de a világ élvonalába tartoztunk. Napjainkban nincs igazán támogatva a szakág, rengeteg szakosztály megszűnt, és ami nagy baj, a hosszútávfutók leginkább egyesével edzenek, amit sokáig nem lehet fenntartani. Csere Gazsi nagyon tehetséges, lelkileg felkészült, de ha egyedül jár le edzeni és nincsenek társak, belefásul. Nincs, aki előtte fusson, ha kicsit fáradt, ha nem esik neki jól, és ez a versenyzésben is megmutatkozik. Én mentem az élmezőnnyel, amíg bírtam, ma már akkora a különbség, hogy meg sem próbálnak, mindenki a saját tempóját választja. Mert ha beállnál egy csoportba, az kényszerítene, hogy szenvedés árán is kihozd magadból a legtöbbet. Elpuhult a társadalom, s mint utaltam rá, a fiatalok előtt ezernyi más lehetőség áll.”
Szekeres Ferenc kiemelte, kevés a jó edző, aki szívvel-lélekkel végzi a munkáját, és őket sem tudják megfelelően megfizetni. A rendszerváltás óta előtérbe kerültek az amatőr sportok, legalábbis abban a tekintetben, hogy divat lett lefutni egy félmaratoni vagy éppen maratoni távot – esténként, sőt egész nap a várost járva futókkal találkozik a korábbi csúcstartó, és ezt egyébként hasznosnak, örömtelinek tartja. De vajon mi a legfontosabb ahhoz, hogy valaki igazán gyors futó legyen?
„Sok mindennek össze kell játszani, de az egész az akarati tényezőkből indul ki. A tehetség azért jó, mert könnyebb fejleszteni az adottságokat. Az új elméletek szerint hosszú futásoknál nincs szükség a pályaedzésekre, szerintem azonban legalább heti két szöges cipős edzésre szükség lenne a gyorsaság maximalizálása miatt, s ezt tizennégy-tizenöt éves kortól el lehet kezdeni. Nem vagyok híve annak, hogy nyolc-tízéves gyerekek lefutják a félmaratonit és istenítik őket, hiszen nekik nincs konkurenciájuk, és egy gyerek sok mindent meg tud csinálni. Viszont millió példa van arra, hogy egy óriási tehetség az első vereségek után rádöbben, nem ő a világ csodája. Aki tízévesen így kezdi, felnőttkoráig belefárad, akik nem sáfárkodnak jól a tehetségükkel, elvesznek. Mindenesetre a pályán végzett munkát nagyon fontosnak tartom, abból lehet előrelépni. Aki nem fut fél órán belüli tíz kilométert, sosem fut majd 2:20-nál gyorsabb maratonit. Napjainkban a világelit tízezer méteren is fantasztikus, sőt, ezerötszázon is kiváló időkre képes.”
A konklúzió: legyenek szervezett futócsoportok, amelyek segítik egymást! És hogy pozitív kicsengéssel záruljon a cikk: Szekeres Ferenc reménykedik, hogy változás áll be, néhány szponzor segítségével éveken át együtt maradhat egy-egy kollektíva, a tagjai magaslati edzőtáborba mehetnek, masszőrt, felszerelést és orvosi támogatást kapnak.
A címlapon Szekeres Ferenc jobbra, szemüvegben látható.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
