Az idei Ultrabalaton után valami változás történt a futásomban. Lehet, hogy már előbb is, csak mikor az ember az UB-ra készül, más dimenzióba kerül minden, a verseny áll a középpontban szinte mindennap, s az akadályozó tényezőkkel nem foglalkozunk, egyszerűen ignoráljuk őket. Az UB után talán egy hetet hagytam ki, majd folytattam az edzésmunkát, annál is inkább, mert a családom meglepett egy brüsszeli félmaratoni nevezéssel. Amikor megkaptam az ajándékot, már hetek óta éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Sőt, hogy átlendüljek a nehézségen, elkezdtem többet edzeni.
Terepfutókörökben mondják, ha sokat akarsz futni, fuss sokat. Nos, én ezt a taktikát követtem, lakhelyem dimbes-dombos terepén kitartóan edzettem, hétvégén is nagyon korán keltem, hogy megússzam a meleget, mert egy ideje szédelegtem a hőségben, ráadásul azzal kellett szembesülnöm, nincs olyan porcikám, amelyik ne izzadna.
Gyakorlatilag ömlött rólam a víz, csöpögött mindenhonnan, ami azért volt furcsa, mert korábban nem voltam izzadós. A teljesítményem látványosan elkezdett visszaesni, néha az ötméteres emelkedőnél is úgy éreztem, hogy a Balboa-kört futom; kiköptem a tüdőm, a tempóm vállalhatatlanul lassú lett. No de ha az ember becsülettel edz, az edzésmunka nem vész el, nem igaz? Vártam, hogy mikor kezdem érezni a befektetett munkát, és a Night Run-on vissza is köszönt – azonban most már tudom, az csak az adrenalinlöketnek volt betudható. A hétköznapokban egyébként sok változás nem történt, a nyáron néha megkérdeztem kolléganőmet, Zsuzskát a légkondicionált szerkesztőségben, hogy másnak is melege van-e, vagy csak rólam ömlik a víz, mire ő mindig azzal riposztozott: „Hédi, kizárólag Neked van meleged – csak nem klimaxolsz?!” Ezen aztán jót derültünk, és folytattuk a munkát.
Akkor vált egyértelművé, hogy valami ilyesmiről lehet mégis szó, amikor a TRX-edzésen a légkondi olyan hideget fújt az edzőteremben, hogy mindenki fázott, még én is, azonban öt perc után törülközővel itattam fel a fejemről, karomról, lábamról csöpögő izzadságot (a brutális izzadásnak egyetlen előnye azért van: rögtön hűsít is a nagy melegben).
Szóval, a klimax szép csendben már jelentkezett egy ideje, mondhatni, bekopogtatott, de én nem vettem róla tudomást mindaddig, míg a sportolásban el nem kezdett látványosan hátráltatni, ott azonban nekifutásból, két lábbal rúgta be az ajtót. A dokim felírt étrend-kiegészítőket, meg amiket ilyenkor szokás – ekkor hat hetem volt még hátra a félmaratoni felkészülésből. Az rengeteg idő, de hogy őszinte legyek, amikor az orvos elmondta a diagnózist, mentálisan kissé „megborultam”; bár annak örültem, hogy legalább kiderült, miért vagyok egyre rosszabb edzéseken, és mitől van ez az extrém izzadás. Az edzéstervet folyamatosan változtattam, újabb és újabb készült, de a teljesítményemben sok minden nem változott – sajnos. Így magára a versenyre maradt a Zs-verzió, azaz az alábbi tervvel utaztam ki: úgy futok, ahogy érzem. Ennyit a tudományos felkészülésről.
Szombaton a versenyközpontban felvettem a rajtcsomagot, amelyben egy póló volt, egy csősál és a rajtszám. Zacskót szerencsére nem adtak, ahogy szórólapot sem, a versenyt zöldnek hirdették meg.
A pólóból a helyszínen választhattam méretet, így teljesen jól passzolt, ebben is futottam végül. A hátára nyomtatták a verseny szlogenjét, ami nekem nagyon bejött: „Különbözőek vagyunk, de együtt futunk!”
Király! Ami vicces volt, hogy aki kiadta a csomagot – miután meglátta a magyar zászlót a rajtszámon –, nagyszerű futást kívánt másnapra magyarul, és elmondta, hogy most az összes csomagkiadó honfitársaink közül került ki 🙂
A versenyen – egy zöld rendezvényhez híven – a frissítőpontokon lehetett kérni újratöltést, illetve újrahasznosítható anyagból készült poharakban adták az innivalót. Ezt a lehetőséget itt is kihagytam, vittem a saját izómat és zselémet, na meg vizet. A start és a cél helyszíne a csodaszép Parc du Cinquantenaire volt, s ott a szpíker kellőképpen feltuningolt mindenkit, így lelkesen vágtunk neki a távnak. Abban a pillanatban, ahogy a startvonalon átléptem, elkezdett esni az eső, és gyakorlatilag húsz perc kivételével végig esett, s az égi áldás valamennyi intenzitási fokát megtapasztalhattam: szitáló, szakadó, ömlő, szemerkélő. Ez persze a futást egyáltalán nem befolyásolta, ezzel semmi probléma sem volt.
Az első néhány kilométer alatt azonban a futóórám megkergült, eszement adatokat produkált, ami alaposan megzavart: az egyik aluljáróban megláttam az öt kilométeres táblát, az órám viszont 6.4 kilométert mutatott. A tempómmal kapcsolatban csodás értékeket jelzett, de az gyanús volt, hogy két babakocsit toló apuka, majd egy kerekesszéket toló versenyző is elvágtázott mellettem, tehát mégsem lehettem annyira jó.
Az útvonal három aluljárón is keresztülvitt, szinte végig emelkedős-lejtős volt, amivel nem is lett volna probléma, ha normálisan tudok futni. Így viszont szépen végigkocogtam a távot mélypont nélkül, élveztem a zenekarok produkcióit, néztem a tájat s a többi futót. Ha az ember nem rohan annyira, egész érdekes dolgokat is láthat futás közben. Ahogy egyre közelebb értem a Diadalívhez, nyeltem a könnyeimet, mert katartikus élmény volt a szakadó esőben a látvány, és hogy nemsokára beérek! Ahogy megbeszéltük, a vége előtt egy kilométerrel hívtam a tesómat, hogy legyen ott, amikor befutok. Szegény becsülettel végig ott maradt, így nemcsak én fáztam a befutás után, hanem ő is. A célban az érem mellé kaptam valamilyen sütit és egy citromos üdítőt, amit azonnal letoltam, mert nagyon jólesett! Készítettünk néhány vacogós, érmes képet, és siettünk a kocsi felé, hogy át tudjak öltözni.
S hogy mire tanított meg ez a verseny és felkészülés?
Például a türelemre és az elfogadásra. Ugyanis nem könnyű belátni (de muszáj), hogy bár csinálod, küzdesz a felkészüléssel, szinte semmit sem érzel belőle, egyre rosszabb vagy. Hogy az utóbbi hetekben minden edzés után úgy mentem haza, hogy ma is gyenge voltam, ami rettenetesen demotiváló.
A versenyen viszont képes voltam elengedni az álom, utána pedig az elvárt időt is, és nem érdekelt, hogy mennyi idő alatt futom, illetve kocogom le. Ennek nagyon örülök, mert ez nem könnyű ennyi év futás után. Nem hajtottam szét magam a teljesítmény miatt, hanem elfogadtam, most ez van, ezt kell szeretni. S mivel olyasmi hátráltatott, amit jelenleg nem tudok befolyásolni, beláttam, egyszerűen élveznem kell a félmaratonit Brüsszelben, minden teljesítménykényszer nélkül.
S hogy mi lesz ezután a futással? Természetesen folytatom, de kizárólag annyit megyek, amennyi jól esik, és az edzőtermet látogatom majd gyakrabban, amíg vissza nem jön a kraft. Mert akkor jöhet megint, ami a csövön kifér!
Természetesen a régi szlogen ettől még érvényes: fussatok, fussatok!!!
MIRŐL ÍR A FUTÓBOLOND?
Néha tudni kell megállni
Itt és most egy sikeres teljesítés beszámolóját olvashatnánk – de sajnos másról kell írnom.
A hétvégén a Vadlán Ultra Terep 108 kilométeres távján indultam, korántsem tökéletes formában, de nagy reményekkel és célokkal.
Eleinte úgy is tűnt, hogy sikerülhet a kitűzött idő, az első negyven kilométeren minden rendben volt, szépen haladtam. Aztán a Láz-tetőre vezető hatalmas emelkedő után eltévedtünk, és újra meg kellett másznunk az emelkedőt, és bizony onnantól fogva kicsit nehézkesebb lett a teljesítés, a huszonnegyedik helyről a negyvenkilencedikre estem vissza, és fejben is szétestem. Kemény tempót diktáltam, hogy valamennyit lefaragjak az elvesztett időből. Valamivel ötven kilométer után egy rossz lépés következtében a bal térdem kicsit megrándult. Nem volt vészes, de érezhetően lassultam tőle. Még így is időben voltam, nem aggódtam, az eltévedés miatti idegességem is kezdett múlni. Aztán valahol hatvanöt kilométer körül ismét ráléptem egy kőre, ezúttal roppant is egy nagyot a térdem, s azonnal beállt. Pihentettem kicsit, de nem lett sokkal jobb a helyzet. Nehézkesen folytattam az utam, akaratlanul a jobb lábamra vittem a terhelést, amitől hamar görcsölni kezdett a combom, de összeszedtem magam. Hullámvasútszerű szakasz jött, kis lejtő, hosszú emelkedő, kis lejtő, nagy emelkedő – és így tovább, végtelennek tűnő kilométereken át. Nemcsak fizikailag, de mentálisan is egyre rosszabb állapotban voltam, az egyre jobban rázendítő eső sem segített ezen. Egy idő után feltűnt, hogy egyre kevésbé hajlik a térdem, lassabb is lettem. Megfordult a fejemben, hogy feladom, de gyorsan elhessegettem a gondolatot, ám ahogy telt az idő, egyre többet gondoltam erre. A szívem ment volna tovább, hiszen nekem nem szokásom semmit sem feladni, az eszem viszont azt mondta, hogy az egészségem többet ér. Nem tudom, meddig csatáztam magamban, nyolcvan kilométer után egyre szilárdabb lett az elhatározás. Kétszer már műtötték a térdem tinédzserkoromban egy nagy esés miatt, így nem akartam kockáztatni a súlyosabb sérülést. Legszívesebben üvöltöttem volna, de tudtam, hogy muszáj ezt meglépnem. Majdnem kilencven kilométert mentem már, mire másodszor Büdöskútra értem, ahol kimondtam azt a mondatot, amitől a legjobban féltem: nem folytatom a versenyt. Azt hittem, megkönnyebbülök kicsit, de nem, a kettős érzés azóta is bennem van, de ilyenkor arra gondolok, hogy verseny sok van, míg lábam csak kettő.
