3. nap (kedd), 42 km.
…rengeteg a homok és a fóka!
„Nehéz terep volt, de végre nem sivár, egyhangú! – írta Lubics Szilvia a Namib Race-ről küldött beszámolójában, amelyet itthon Lubics György az ultrafutó Facebook-oldalán tett közzé. – Az óceánparton mentünk 32 kilit, zömében süppedős homokban. Szép volt nagyon! Rengeteg fóka volt! Élveztem, bár nem volt egyszerű. Bottal futottam, ami segített a mély homokban, csak 10 kili után leszedte a bőrt a kezemről – biztos a homok miatt.
Az utolsó 10 km kemény volt, olyan szembeszelünk volt, hogy megállni sem volt egyszerű. Ott már csak csináltam leszegett fejjel, ott már nem volt nagy élvezet.
Őszintén szólva kutya nehéz, de 99 százalékban szeretem. Na jó, csak 80-ban. De akkor se normális. 😅
A táborban is brutál szél van – a sátrat emelgeti rendesen, tengeribeteg leszek reggelre, ha nem áll el… A hátam futás közben nem fájt, csak utána, mint állat… Egy jó masszázs elkelne… A cipőm jó, nincs vízhólyagom, ami klassz. Rossz viszont, hogy a bal alkaromban begyulladt az ínhüvely. Alig tudtam kipakolni a zsákom és a cipzárt széthúzni. Biztos a botozástól. A gyomrom viszont rendben van, a kaják jólesnek. Igaz, ma olyan lasagnét ettem, ami nem hasonlított a lasagnéra. 😋
Próbálok pihenni a hosszú napra. Ölelek mindenkit!”
4. nap (szerda), 84 km.
…hogyan fagyjunk meg a pokol után?
„A szerdai hosszú nap nagyon kemény volt. Éjszaka és hajnalban hideg volt (fagypont körül lehetett), de napközben pokol (40 Celsius-fok). Mintegy öt órán át még egész jól bírtam, de aztán úgy éreztem, hogy kigyulladok a tűző napsütésben, elégek és pár órán belül én is sivatagi porrá válok… De csak csináltam, amit kell: víz, energia, só – úgyhogy tudtam is haladni. A 37 kilométeres csekkponton kaptunk egy hideg kólát. Jó volt, de utána nehéz volt nem vágyni újra rá és tovább inni a meleg vizet a kulacsomból.
Az 51 kilis pontnál rendbe tettem kicsit magam, ittam egy recoveryt és sétáltam öt percet. Utána szép lassan kocogtam. Egyre nehezebben ment, de biztattam magam, hogy ügyes vagyok és így kell csinálni, csak egyik lábat a másik után. Talán ez a rész volt a eddig a legnehezebb. Megkértelek gondolatban, hogy fuss velem öt kilit (mármint engem – Lubics György 😍) Segítettél, mint mindig. Éreztem, hogy ott vagy. Hatvanhárom kilométernél új játékot találtam ki. Arra gondoltam, hogy otthon vagyok, és kezdődik egy nap. „Megreggeliztem”, csináltam egy kávét, ettem egy waffelt, ittam egy csomó vizet és futottam tíz kilit a vizslákkal.
Itt éppen magányosan a sivatagban, de Lubics Szilviával végig ott vannak az otthonról elvitt emlékképei Fotó: RacingThePlanet
Elképzeltem, merre járunk éppen az erdőben, hogy milyen végtelen örömmel rohangálnak ide-oda, hogy fürdenek a pocsolyákban (gondolatban én is befeküdtem melléjük…🤪)
Akkor már kicsit elkezdett fújni a szél is, és könnyebb is lett. Hazaértünk, ők lefeküdtek, megsimogattam őket, és futottam tovább. Tegnap az óceánparton a mamám is csatlakozott hozzám, tetszett neki. Örült, hogy elhoztam ide a szívemben…❤️
Az utolsó tíz kilométeren már emberi idő volt – a terep viszont horror. Süppedős sóderben kellett menni, örültem ha találtam pár stabil lépést, aztán hamarosan újra elsüllyedtem. Hangosan káromkodtam, aztán magamban mondogattam, hogy mi a francra számítottam egy sivatagi versenyen: kellemes időre vagy aszfaltcsíkra?! Jól elvoltam, na… 😀
Lassan besötétedett. Az eligazításon mondták, hogy este hat után egyedül nem lehet futni, mert veszélyes. Vannak itt sakálok, meg hiénák – szóval, kicsit berezeltem. Szerencsére nekem csak az utolsó három kilin kellett sötétben futnom, így engedtek egyedül menni.
Csak a földet néztem: részben, hogy lássam a köveket, részben, mert nem akartam világító szempárokat látni. Komoly taktika, tudom.
Mikor hullafáradtan beértem, szívem szerint azonnal lefeküdtem volna, de „jól viselkedtem”, megettem a meleg vacsorám, pedig nagyon nehezemre esett „főzni”. Aztán pihentem. Mindig én érek be leghamarabb a sátrunkba, így nyugodtan tudok pakolászni, tisztálkodni, de aztán jöttek a többiek is.
Sajnos, az egyik ausztrál srác lesérült, de nekem ez annyiban jól jött, hogy a matracom kilyukadt, így most az övén alszom, ő pedig elvitte az enyémet Swakopmundba. Itt egyébként mindenki úgy segít a másiknak, ahogy csak tud – jó a csapat.
Éjjel énekeltek és doboltak a helyi népcsoport tagjai a táborban, ami először nagyon romantikus volt, de mivel a fájdalomtól nem tudtam aludni, egy idő után már nem esett jól, és két dologra vágytam igazán: arra, hogy hallgassanak el vagy arra a cuccra, amitől így beszívtak. Végül is az első jött be. 😀
Reggel arra ébredtem, hogy nem fáj semmim különösebben, ami meglepő volt, mert este azt hittem, nem tudok majd felállni sem. A gyomrom is rendben van.
Azt mondják a szervezők, hogy a péntek még kőkemény lesz, igazi dűnefutás, kb. 800 méter szinttel. Próbálom majd okosan csinálni. Úgy néz ki, hogy ha tudok egyenletesen haladni, meglesz a harmadik hely.
Köszönöm a rengeteg buzdítást, jólesik arra gondolni, mikor nehezen megy, hogy mennyien külditek az erőt.
Puszi mindenkinek! 💕”
Pénteken még egy 38 kilométeres szakasz vár a mezőnyre, szombaton pedig már a célegyenes, az utolsó tíz kilométer!
Címlapfotó: RacingThePlanet
