A pünkösdi hétvégén nemcsak a Pilis telt meg futókkal az Ultra-Trail Hungary útvonalain, két magyar futó, Horn Zsanett és Kádár Kitti a Loire-völgyben indult az Ultr’Ardeche 222 kilométeres futóversenyen, amelynek nehézségét jelzi, hogy 84 indulóból 47-en értek célba, köztük Zsanett női 3. helyezettként. Kitti 31 óra alatt teljesítette a csaknem 3500 méter szintemelkedést tartalmazó távot, melyen nem várt akadályokkal szembesült. Hogyan küzdötte le ezeket, és miért szeretne visszatérni a francia hegyek közé? Beszélgetésünkből kiderül.
Milyen érzés túl lenni ezen a nem mindennapi versenyen?
Fantasztikus, annyira boldog vagyok! El sem tudom mondani, mennyire feltöltött. A sok kedvesség a szervezőktől és a futóktól nagyon jólesett, és maga a táj, az útvonal is csodálatos. Hogy meg kellett érte küzdeni, az teszi még értékesebbé. Már maga a felkészülésem is nehezebb volt… Az Alföldön élek, a Mátrában futottam a hosszú edzéseimet, de sokat domboztam a kecskeméti szabadidőközpontban, hogy szoktassam magam az emelkedőkhöz.
Mennyire volt más a hangulata, mint az itthoni eseményeknek?
A kis falvak lakói és – mivel kerékpárúton haladtunk – a biciklisek is ugyanúgy drukkoltak nekünk. A frissítőpontokon maximálisan figyeltek ránk az önkéntesek, az asztalok kínálata bőséges volt, tele francia finomságokkal, így a saját frissítésemet nem is használtam. Ez a hazai eseményekre is jellemző, de ahhoz képest, hogy nemzetközi volt a mezőny, igen családias volt a hangulat. Talán alapból más a mentalitásuk az embereknek, ami végig érződött.
Említetted, hogy meg kellett érte küzdeni – mit értesz ez alatt?
Sok minden történt útközben, az biztos, hogy az egyik legizgalmasabb versenyem volt. Például használtam botot, de ezt még gyakorolnom kell, néha inkább hátráltatott – a végén a fáradtság miatt véletlenül többször meg is szúrtam magam. Bár jól volt jelölve a pálya, az apró nyilakra nagyon kellett koncentrálni, egy szakaszon el is tévedtem, de szerencsére visszataláltam az útra.
Éjszaka szétszóródott a mezőny, többnyire egyedül futottam, és amikor hallottam zajokat, mondjuk kolompolást, felvillant néhány szempár a sötétben, ami elég ijesztő volt.
Az elején küzdöttünk a fülledt meleggel, majd hirtelen ránk tört egy nagy vihar, ami másfél-két óráig tartott, utána rettentő párás volt a levegő, és egy darabig bokáig gázoltam a vízben. Az elején hasmenés is nehezítette a haladásomat. A párom, Kozma Zsolt autóval kísért, de a szerpentines úton néhol ő is nehezebben haladt. Jó, hogy ott volt a közelben, és számíthattam rá.
Van-e legkedvesebb pillanatod, mire emlékszel vissza a legszívesebben?
A célba érkezés volt a legjobb, nagyon megérintett, ott kijött belőlem minden. Hullámvasút volt az egész pálya szó szerint, és lelkileg is.
Mennyire számít a mentális felkészülés?
Abszolút! Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet, és persze útközben lehetnek nem várt nehézségek is. Emiatt végig ott kell lenni fejben, mert ha jön egy akadály, azt le kell tudni győzni. Úgy érzem, nekem sikerült, és szeretnék többször is visszatérni, mert az izgalmak ellenére – vagy éppen amiatt – felejthetetlen élmény volt!
Néhány napja írtunk egy másik remek terepfutóról, az UTH-győztes Vincze Zsófiról.
