Az év elején azt írta közösségi oldalára: „Azt hiszem, így utólag visszanézve ez volt a legszerethetőbb téli alapozás.” Ennek fényében jól kezdődött a 2023-as esztendő?
Amikor sikeresen kijön az ember egy „megálláshelyzetből”, amit az első Spartathlonomon a vesém leállása miatt éltem át, talán szerethetőnek éli meg, hiszen él és működik minden – mondta Erős Tibor a Csupasportnak adott év végi interjújában. – Valószínűleg erre értettem a szerethetőséget. Jó érzés, amikor a padlóról vagy annál is mélyebbről fel tudunk állni. Nekem még nem volt soha semmilyen súlyosabb sérülésem, pedig mindig a saját határaimon edzettem. Nagy tapasztalás volt ez nekem, és amikor szembesültem vele, hogy újra működöm, az igazán szerethetővé tette a téli alapozást is.
Menjünk végig a versenyeken egyesével, kezdjük az Omszki Ultrával, amelyen pályacsúccsal – 07:13:43 – győzött száz kilométeren, majd következett az Ultrabalaton.
Jól indult az évem, március elején a Maráz Zsuzsi-féle csapattal négy nap alatt körbefutottuk a Balatont, úgy, ahogy a BSZM-en lesz ismét. Ez igazi közösségi feltöltődés volt a magányos edzések után. De ahogy a kérdésben is benne van, igen, futottam március végén egy száz kilométeres versenyen, méghozzá a Sallai Zsuzsi-emlékversenyen, vagyis az Omszki Ultrán, amelyet sikerült megnyernem. Az ilyen győzelmek mindig új erőt adnak, hiszen visszaigazolják a jól elvégzett edzésmunkát. Na, meg a lelkünknek is szüksége van ilyenekre, ha van bennünk versenyszellem, azt igazán tudja táplálni. Aztán beütött a nem várt helyzet, covidos lettem. Nem volt semmi extra gondom, hiszen edzettnek éreztem magam, csak egy nagy változást hozott a betegség.
A pulzusom nagyon magas lett, a nyugalmi is. Próbálkoztam sok mindennel, de nem akart javulni sehogyan sem. Az idő pedig szorított, hiszen közeledett az ország kiemelt ultraversenye, az Ultrabalaton, amelyhez kétezerhuszonkettőből extra élmény köt.
Az Ultrabalatonon futottam az első kétszáz kilométer feletti versenyemet, amelyet Bódis Tomi mögött abban a pillanatban a legboldogabb emberként fejeztem be egyéniben tizenhat óra ötven perc alatt. Idén viszont hibáztam, hogy nem léptem vissza az indulástól, de nagyon szerettem volna jó kört futni. A pulzusom már az elején extra magas lett, de így is elfutottam nyolcvankét kilométerig, aztán a harmadik helyről – most már tudom, hogy okosan – kiszálltam a versenyből, mert nem akartam túlfeszíteni a húrt. Aztán egy hosszú hullámvölgy következett, hiszen nem javult a pulzuszóna, így viszont a szervezetem nagyobb erővel dolgozott, hiszen az edzéseket tisztességgel végeztem. Sajnos az orvosok sem találtak semmi magyarázatot, és időt sem tudtak mondani a javulásra. De a kitartás meghozta az eredményét, két hónap után elindult a változás. Örömömben júliusban kiemelt – végre minőségi – edzésmunkát végeztem, csaknem nyolcszáz kilométert futottam. Nagyon vissza akartam nyerni az év eleji formámat, ez volt a célom.
Aztán a Korinthosz 160 sem úgy sikerült, ahogy eltervezte.
Eleget téve a versenymeghívásnak, elindultam az augusztusi eseményen, amelyről szintén kifejezetten kedves emléket őriztem, hiszen 2021-ben az első száz kilométer feletti versenyemen itt indultam el, és tizenhárom óra tíz perces idővel, pályacsúccsal értem be a százhatvan kilométeres távon – egyúttal egyenes ágon kvalifikáltam magam a Spartathlonra, amiért egyáltalán elkezdtem az ultrafutást. A Korinthoszon nem várt dolog történt… Az erőnlétemmel nem volt semmi probléma, inkább mentálisan voltam gyenge, és ötvenkét kilométer után kiszálltam. Most már megfejtettük a sportpszichológusommal, hogy a feladásom mögött mentális kimerültség húzódott meg. Sok minden történt akkoriban velem, és hát az ultrában nemcsak erőnlét kell a test működéséhez, hanem szükség van a fejre is. Emiatt még mélyebbre kerültem, és dolgozni kellett nagyon magamon, hiszen közeledett a Spartathlon.
A Spartathlon emlékezetesre sikerült, a Csupasportnak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy „pozitív emlékké formálta a tavalyi negatív élményét”.
Igen, az a bizonyos Spartathlon-revans… Amitől bevallom, nagyon is tartottam, hiszen finoman fogalmazva az ott átéltek nem voltak kedvesek számomra. Viszont mindenképpen szembe akartam futni a félelmemmel és, át akartam írni, szebbé szerettem volna tenni azt, amit ott átéltem 2022-ben. Tudtam, hogy a formám nem százszázalékos, hiszen nem volt nevezhető egészségesnek a felkészülési időszakom. Azt is tudtam, ha probléma lesz, ki kell szállni – vagyis ezt terveztem.
Már a verseny előtt néhány nappal egyedül kiutaztam, hogy egy kicsit szokjam a légkört, megfelelően akklimatizálódjak. Két barátom ajánlotta, hogy kísérnek és vigyáznak rám, valamint megígérték, hogy mindenképpen hazahoznak. Ők is tudták, ott volt bennem ez a félelem, mert én nagyon megélem a dolgokat – de a kitartásom és a bátorságom is elég nagy, hogy szembenézzek a korábban átéltekkel, és akár újra kísértsem őket.
Így utólag nézve minden a helyén volt, és újdonságként éltem meg, hogy el tudtam engedni a teljesítménykényszert, szembe tudtam futni a félelmemmel. Valamint még egy egyedi élmény ért, ami hosszú évek múlva is élénken él majd az emlékezetemben. Mihalik Norbival közösen, szinte karöltve tettük meg az utolsó nyolcvanöt kilométert, kocogtunk, sétáltunk, sokat beszélgettünk, és boldogan értünk együtt Leonidász szobrához. A versenyt követő napokban minden programon részt vettünk, így a fehérneműs futáson és a tengerparti díjátadón is, ahol minden nemzet futója együtt ünnepel. Akik teljesítették ezt a neves versenyt, a maguk módján hősökké váltak. Jó volt köztük lenni, és amikor itthon ránézek az olajágkoszorúra, amelyet a Spartathlon teljesítésért kapunk, rájövök, mekkora jelentősége van, hiszen megannyi emléket hordoz. Még most is megkönnyezem, ha belegondolok.
Önt hallgatva sok tanulságot hozott ez az esztendő.
Tanulást, tapasztalást, felismerést és boldog megbékélést hozott. Azt hiszem, ezt az évet én kértem magamnak, csak korábban még nem tudtam.
Kértem, hogy tanulni tudjak a saját hibáimból, kértem, hogy ezt tapasztaljam meg, hiszen nem megy minden csak úgy simán, kértem, hogy felismerjem, a teljesítmény nem kellhet mindenáron, és kértem, hogy ezt megéljem, és ezekről az érzésekről mesélni tudjak majd.
Azt hiszem, nagyon tanulságos év volt számomra 2023. Persze futottam is rendesen, hiszen ismét körülbelül hatezer-hétszáz kilométert tettem meg az év végére. Ez már sorozatban a harmadik év, amiért tisztelem magam, és büszke vagyok erre a teljesítményre.
Jövőre milyen célokat tűzött ki maga elé?
Nagy vágyam – úgy hiszem, meg is értem rá – a huszonnégy órás futás, és az, hogy egy ilyen versenyen kihozzam magamból a legjobbat. A körözős megméretéseknek megvan a hátrányuk, de az előnyük is. Az biztos, hogy nem könnyűek, de mindig arra tudok ilyenkor gondolni, hogy milyen szépen lépcsőzetesen jutottam el addig, hogy ilyen célom legyen. Csaknem két évig körözős száz kilométernél hosszabb versenyem nem is volt az ultrában, most pedig a huszonnégy órás futás kihívása izgat. Tervben van az Ultrabalaton is, ha már idén nem sikerült jól… Aztán sok szál fut még erre-arra, de egyéb konkrétum még nincs. Igyekszem jövőre több eseményen szurkolóként is ott lenni, mert annak is megvan a különlegessége. Futóként pontosan tudom, mi történik a versenyzőkkel, mit élnek át, mi lehet a fejükben, és egy biztató mondat tőlem is akár segítségükre lehet.
Az viszont biztos, hogy a Spartathlonon nem leszek ott, legyen hely és lehetőség más tehetséges magyar ultrafutóknak is. Szívből kívánom a bejutóknak, teljesítsék elképzelésük szerint ezt a legendás kétszáznegyvenhat kilométeres versenyt, és szép emlékek jöjjenek elő, ha ránéznek a megérdemelten megszerzett olajágkoszorúra.
