Nem tagadom, sokszor úgy vélem, az evolúció egyik nagy szarvashibája, hogy az ember megtanult beszélni. Az okés, hogy az ember kajál, meg néha levegőt vesz, de a feszt dumálás kiborító. Kirkegaard írta egyszer, hogy aki állandóan dumál, annak valami bűnös rejtegetnivalója van. Nem értek ezzel egyet feltétlenül, de a dumálás az valami kötelező jellegű dolog lett. Én is érzem, milyen rohadt kellemetlen, amikor ülsz valakivel szemben, és nem tudsz mit mondani, mert a semmiről előadott órás monológ nem a kenyered, beáll a kínos csönd, és azon filózol, hogyan menekülj ebből a szituból, nehogy még cikibbé váljon. Persze nemcsak ilyen végletes helyzetek fordulnak elő, mert vannak az embernek barátai, akikkel jóval fesztelenebb a társalgás.
Mondjuk, nekem nincsenek, de láttam már olyat, akinek vannak.
De ha nagyon bizalmas barát nincs is, alkalmi spanokkal, ismerősökkel összefut az ember, ha máshol nem, versenyeken.
Na, ki lehet találni, mi a téma?
A futás.
Nem elég ám, hogy fut az ember, izzad, mint a disznó, még beszél is róla. Még jó, hogy amúgy szóba szokott kerülni a kedvenc témám, az emésztés. Állítom, ha már beszédre szánja rá magát az ember, nincs élvezetesebb, mint egy jó kaja és sör mellett a legnagyobb részletességgel megtárgyalni az emésztési problémákból adódó izgalmas kalandokat; hát Jo Nesbo a sarokban sincs a hentelős sztorijaival egy jó kis taccsoláshoz képest… Meg a különböző futósztorik: jaj, emlékszem, igen, tizenöt éve én is annál a csalánbokornál tévedtem el, mire megállítottak az ukrán határőrök, csodálkoztam is, mi ez a durrogás, mikor nincs is vadászidény. Hogy megnőttek a gyerekek, de ki ez a kövér pasas a képen a háttérben? Ja, a feleséged? Még mindig jól tartja magát. Apósod még mindig focibíró? Már két éve ül bundázásért? Nem baj, szegényt amúgy is biztos lelkileg nagyon megviselte a sok anyázás a lelátóról. Na, iszunk még valamit? Most jöttél az elvonóról? Akkor megyek is, sietnem kell, üdvözlöm a húgodat, már rég láttam, valamikor már beugrom a melóhelyére. Hogy boncmester a megyei kórházban?
Lehet persze mondani, hogy ez nem általános, hogy egy-egy társalgásból csakis szitkom jöhet össze, vagy éppen közös sírás, de személy szerint nem a traccsolás a kedvenc hobbim, mert most miről meséljek? Felkeltem, elmentem a retyóra, melóztam is tán, futottam, ettem, aludtam. Veled mizu? Hát felém is. Snitt.
Okés, az ember életét gyakran kitölti a meló, család, bürokratikus cuccok intézése kombó, és ha marad még idő futkorászni is, már jók vagyunk, de ahogy látom, attól még hogy valaki fut, más hobbitevékenységet is szeret végezni. Igen gyakori jelenség más sport űzése, erősítés, úszás, jóga. Pár hónapja átmentem lusta disznó üzemmódba, így hanyagolom a gyúrást meg a jógát is, nem bírom jelenleg rávenni magam, hogy elrongyoljak a kondiba, pedig utána mindig jóleső érzés volt az a kellemes kifacsart állapot, annak ellenére is, hogy tiszta szívemből gyűlölöm a burpee-t. Pedig nem ártana, mert így megint csak felemás leszek, a lábaim mint egy hímelefánté, a hátam meg mint valami tizenkét éves kölöké, a hasam pedig mint aki végstádiumú májcirózisban szenved (aztán ki tudja?).
Szóval egyszerű szénalapú létforma lévén az egyszerű dolgokat szeretem, így nem tagadom, a legkedvesebb tevékenység, amit szeretek űzni, az alvás. Van az a közhely, hogy a gyerekek azért nem akarnak aludni, mert még nem ismerik, mekkora gáz ez a világ, a felnőttek meg azért akarnak aludni, mert nem akarják addig se látni, hogy milyen. Éppenséggel ez igaz is lehet, amikor kivételesen nem gyötörnek rémálmok. S ha már az ember izzadva felébred valami rettenet álomból, valamivel le kell nyugtatnia magát, erre pedig kitűnő módszer a gyorsan felszívódó szénhidrátok azonnali fogyasztása. Az a baj, hogy a zabálást nemcsak reggel, hanem úgy kábé egész nap tudnám űzni, és mivel bagoly vagyok, legfőképp éjjel mozdulok rá a frigóra, majd tagadok le másnap mindent, hogy fogalmam sincs, mi történt azzal az uccsó tejszelettel – neménvótam!
De hogy kicsit feljebb másszunk a Maslow-piramis létráján, s ne csak a primer szükségletek kielégítése legyen a téma (ezzel is leplezve, nem vagyok olyan előember, mint ami valójában), vegyük például a művészeteket, melyeket nagyon szeretek, kár, hogy tehetségem már nincs semmihez. Persze festegethetnék, és tagadhatnám, hogy valójában nem, tök béna vagyok, ez, kérem, egy absztrakt, de mit értetek ti ehhez, inkább nem teszem, csak műélvezek, a képzőművészetek úgysem hoztak annyira lázba (még az aktok sem) mint mondjuk a zene- vagy filmművészet. Persze itt is csak műélvezetről beszélhetünk. Bár felnőtt fejjel elkezdtem tanulni valamit klimpírozni, de egy horda kóbor macska vernyákolásában több harmónia van, mint amikor én próbáltam elpötyögni szintin a Szomorú vasárnapot. Mondjuk, annak legalább örülök, van egyfajta basic érzékem ahhoz, hogy megkülönböztessem a minőségi és gagyi zenét és filmet egymástól, attól függetlenül, hogy esténként szeretek Mónika-show-t nézni a neten, de tudok pöpec filmeket ajánlani a horrortól a szocdrámáig. Jó, a romantikus komédiákhoz nem értek, de nem is akarok. Ugyanúgy zenében is megmondom, hogy ebben a black metal együttesben az énekes nem igazán jól adta elő, hogy arrghhhaaaaaaarr; hasonlítsd csak össze ezzel a húsz évvel ezelőtti Ulver-albummal, mennyivel másabban hangzik, hogy arrgiggaargghhh. Néha persze sértőnek találtam, hogy amikor valami dark ambient szólt a háttérben, telefonáltak és beszóltak: nem akarnak zavarni, porszívózzak csak tovább… De hát a rétegműfaj lényege, hogy kevesen értékeljük annak zsenialitását, ezzel is megadva a kifinomult értelmiségi talmi érzetét, miközben titokban Hip Hop Boyzra futok, de soha be nem vallanám.
Hirtelenjében ennyit a futáson kívül űzött hobbijaimról, bár talán ez a kifejezés nem egészen találó, mert ha belemélyed ezekbe az ember, már az élete egy részévé válik, amely nélkül nehezen tud tovább létezni. Ezért is hagytam utoljára a leglényegesebbet, amelyről nagy bűn is lenne részemről megfeledkezni: a sör mindenek feletti kulináris élvezete.
