Manapság az otthoni erősítések, az otthoni műfal, mobilizálás, fingerboard, box-jump és egyebek mellett nagyobb figyelmet fordítok a futásra. Érden a Fundoklia-völgy egy természetvédelmi terület, nagy hegyháttal és árnyékos, mély szurdokkal. Rendszerint négy kört futok ott. Az odavezető úttal együtt ez nagyjából tizenegy kilométer. Változatos a terep, csodálatos a kilátás, van benne meredek lejtő és kaptató is. Ha viszont félmaratonit akarok futni, ahhoz inkább az érdi gátat használom. Nem annyira szép vagy izgalmas a terep, igaz, nem is csúnya, de öt kilométer, szóval nem kell annyit keringeni.
Korábban írtam, hogy a barátnőmmel kétlaki életet élünk, a fővárosban a Bikás-parkban is van lehetőségem futni. Azt is szeretem, a rekortánpálya mellett ott egy tavacska, a benne élő madarak különös élményt adnak, a pálya vonalvezetése is kacskaringós – szóval nem olyan unalmas, persze nem ér fel a Fundoklia-völgy természetességével.
A futással még mindig óvatos vagyok, mert ezerkilencszázkilencvennyolcban, az első expedíciómra készülve túlerőltettem a térdem. Megpakolt hátizsákkal nagy távolságokat futottam, ráadásul gázálarcban.
Mai szemmel nézve persze butaság volt, különösen a gerincvonalam mögött imbolygó hátizsák miatt. Nem ugyanaz, mint egy csukló- vagy bokasúly, esetleg egy súlymellény. Ma már nem lennék ilyen felelőtlen.
Később időről időre próbálkoztam újra a futással, de két kilométer megtétele után a bal térdem külső felén rendre jelentkezett a fájdalom, így – nehéz szívvel – de elengedtem a futást.
Helyette spinningeltem, crossfit jellegű edzéseket végeztem, mobilizáltam, úsztam. Aztán másfél évvel ezelőtt edzőm tanácsára megint nekiveselkedtem. Először csak alacsony pulzusszámmal, komikusan lassan futottam, időre. Bosszantó volt, mert időpocsékolásnak éreztem ezt a totyorgást, és tudtam, hogy ezekből az órákból a keringésem, a légzésem nem igazán profitál. A futóedzéseket hosszadalmas és alapos mobilizációkkal támogattam meg. Lassacskán rászoktattam magam a kizárólagos orrlégzésre. Idővel egyre jobban visszajött a futás, s ma már a heti rutin része egy-egy félmaratoni.
A terepen azonban még mindig óvatos vagyok, különösen, ha lejtőn futok. Tudatosan választom meg az ívet, a kitámasztást, nehogy visszatérjen a nyilalló fájdalom a térdembe. Minden futás után átgyúrom az egész lábam, hengerezem, krémezek. A futás most sokat segít, hogy a járványhelyzetben is megőrizzem a kondíciómat.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
