Körbefutjuk a Balatont – pardon, máris helyesbítek: szeretnénk ismét körbefutni a Balatont!
Az első pillanatban feltörő magabiztosság talán abból fakad, hogy az Ultrabalaton tizenhét rendezést felölelő eddigi történetében ez lesz (pontosabban: lehet) a Nemzeti Sport csapatának hetedik tókerülése, vagyis van némi rutinunk benne, miként lehet letudni a 211 kilométeres futózarándoklatot.
Ugyanakkor tény, a rutin önmagában nem elég…
Annak tükrében főleg nem, hogy eddig minden egyes utunk más és más volt, sohasem az addig megszokottnak hitt. Persze nem is lehetett ugyanolyan, hiszen néha magasabbra csapott a lelkesedés lángja, amikor hirtelen majdnem mindenki futni akart, ráadásul sokat; akkor három szerkesztőségi (kiadói) csapatot is össze lehetett állítani, de volt, hogy szerényebb volt a kocogókedv, akkor pedig szükség volt némi fogcsikorgatásra, hogy a fejenként negyven kilométer valahogy a hátunk mögé kerüljön.
Voltak még nagy őrületek is, például az a verseny, amelyiken az egyik kollégánk hetvenöt kilométert söpört végig, vagy az az UB, amelyen a háromtagú NS-váltó kerek egy nap leforgása alatt teljesítette a távot Balatonfüredtől Balatonfüredig.
No de hogy a lényegre kanyarodjak: az eddigi hét UB-részvétel során hatvan lábat (azaz harminc kollégát) minimum megmozgattunk. Nem kis szó ez, úgy főleg nem, hogy a miénk (sportlap ide vagy oda) irodai állás (is) nehéz, éjszakába nyúló lapzártákkal, stresszel, görnyedéssel a monitor előtt, a klaviatúra felett, vagyis hosszú távon inkább leépül, semmint gyarapodik az izom, és őszintén szólva jó érzés, hogy azért mindig akad tucatnyi vállalkozó ebben a kicsiny munkahelyi élettérben, aki május elején megtesz huszon- vagy harminc-egynéhány ezer futólépést, és ami talán ezen az egyszeri nekibuzduláson is túlmutat, hogy október és május között felkészül (edzésbe áll) a nagy futásra.
Na szóval, sportolunk a magunk módján. Továbbá egymást segítjük.
Mert ez a táv nem csupán egy futókör, hanem kétszáznál is több kilométer – közösségi akarat nélkül nem menne a leküzdése, főleg úgy, hogy általában huszonkét óra alatt szeretnénk megtenni. S ha már innen nézzük a csapatépítést, talán még a mindenkori NS-futólábak aranyba öntésénél is fontosabb, hogy van kerékpáros kísérőnk, a kétszeres válogatott labdarúgó, a focirovat munkatársa, Zombori András, aki minden egyes alkalommal ott volt velünk, mellettünk, mögöttünk, előttünk a táv összes méterén (lássuk be, nem kis próbatétel csaknem egy napot a nyeregben pedálozni nyolc-tíz kilométer/óra sebességgel), míg Vajda György (szintúgy focirovat) – hála a térképen aprócskának tűnő, de annál nagyobb szívvel megáldott szülőföldje, Takácsi sportért rajongó hozzáállásának – az UB idejére a község által kölcsönadott kisbusszal fuvarozta a csapatot a váltópontok között (márpedig huszonnégy órát egyhuzamban vezetni, öt-hét kilométerenként nekiindulni, megállni, parkolni, navigálni, kiugrálni, beszállni, elfutni a közértbe vizet és ezt-azt vásárolni sem wellnesstúra).
„Jó buli” – mondhatják, és tény, annyit nem rötyög az ember egész álló évben, mint azon a kétszáztizenegy kilométeren. Ugyanakkor senki se higgye, hogy ilyenkor minden happy, s hogy nem kerül elő a harag az érzelmi csomagból, mert bizony ott van az is!
S jellemzően akkor „borul ki”, amikor süvöltő szélben és szakadó esőben ácsorog valaki a szakaszponton a befutó társra várva, és már harmadszor csörgeti meg a bringás kísérőt, hogy körülbelül mikor érkeznek a váltáshoz. Ha nem zuhogna az eső (az UB-éjszakákon azonban szinte mindig szakad…), ebben a telefonálgatásban nem is lenne semmi különös, de amikor a hétköznapi komfortzóna egyik pillanatról a másikra a szó szerint is viharosabb dimenzióba kerül, amikor fázni, ázni, várni kell, és amikor fázva, ázva futni kell, akkor bizony megváltozik a korábbi viszony is: ugyanis az, aki a tócsáktól csillogó betonon fröcsköli szét maga körül a vizet a cipőtalppal, a telefoncsörgést és a beszélgetésfoszlányt hallva („Még körülbelül egy kilométer van hátra…”) úgy érzi, őt ebben az elátkozott, hideg világban már nem szeretik eléggé, ő nem elég gyors ahhoz, hogy megfeleljen a sürgetésnek (ami egyébként nem más, mint féltő érdeklődés), és a végén kifakad belőle a dühödt kiabálás: „Mit hívogatsz, minek hajtasz minket, akkor sem érünk ide hamarabb?!” S itt következik az igazi jellempróba, mármint hogy ebből az érzelmi leszakadásból lehet-e újra nevetés, hiszen idővel (harminc kilométerrel távolabb) már ismét váltani kell egymást, pacsizni, gratulálni, azt a kis csuklóra rögzíthető csipogtató kütyüt átadni – szóval, az Ultrabalatonon a 211 ezer méter ellenére sincs annyi tér és nincs annyi idő, ami végletesen konzerválhatja a rossz, haragos érzést.
A futás, ez a közös előrehaladás, röpke fél, de maximum egy óra leforgása alatt megtanít kibékülni egymással.
Mert ha nem így lenne, megállna forogni velünk a világ, s együtt nem tennénk meg már egyetlen métert sem, nem zötykölődnénk tovább az egyre párásabb és nehezebb levegőt cipelő buszban, s így nem is lehetne célba érni. Egymásért futva biztosan nem. Nagy érzelmi kihívás ez, hiszen ebben a kütyü- és csetvilágban sokkal, de sokkal könnyebb haragudni, mint kibékülni, és sokkal, de sokkal könnyebb nem beszélni egymással, mint megbeszélni.
Persze emlékszem másra is. A nagy röhögésre valahol Balatonszéplak és Siófok magasságában azon a hajnalon, amikor a kimerültségtől kótyagosan araszolgattunk a váltópont felé. A kisbuszban egymásra dőlő fejeket lehetett látni, a mélyen alvó társakét, így csendben, óvatosan csak hárman szálltunk ki, hogy fogadjuk a befutót, és útnak indítsuk a következő szakaszra nekiiramodót. A ködtől elnehezült pitymallatban lelassult minden, egyforma fehérnek és ismerősnek tetszett az út mellett sorakozó tucatnyi kisbusz is.
Gondoltam, eljött a pillanat valami kis színt, életet, hangot vinni a lusta mozdulatlanságba, így amikor visszaértem a kocsinkhoz, teátrális mozdulattal és zajosan félrehúztam az ajtót, majd bekiabáltam: „Na, megjöttünk, tegyétek arrébb a zrityótokat!”
Nagyszerű ébresztő volt azzal a nem elhanyagolható tévedéssel, hogy egy vadidegen futócsapat kisbuszának ajtaját rántottam meg, s riasztottam fel négy, totálisan riadt tekintetű, szinte pánikban ébredő hölgyet, akik abban a kivételes hajnali csendben megpróbáltak (volna) aludni, s akikre a következő másodpercben már ijedt mozdulattal csaptam rá az ajtót, miközben a valódi buszunk valódi csapattagjai gurultak a nevetéstől, látva és hallva a fatális baklövést. Viszont a jelenet egy szempillantás alatt élettel, fénnyel és vidámsággal töltötte meg azt a napot, és onnantól kezdve elementáris erővel gyűrtük le a ránk váró kilométereket, egyéni rekordokat repesztve, mert vitt előre minket az a belső jókedv, a flow, amit a burleszkjelenetből merítettünk, és amit aztán persze tovább szőttünk, hogy vajon mire gondolhattak azok az idegen lányok a kisbuszajtajukat felrántó, beüvöltő bolondról, és persze azon is röhögcséltünk, hogy vajon értették-e, mi is az a „zrityó”.
Aztán előfordult velünk az is, hogy valakit elhagytunk az UB-n… Akinek ott kellett volna lennie, ahol mi gondoltuk, de nem volt ott… Valahol a száznyolcvanötödik kilométer környékén – tehát UB-léptékben csupán sóhajtásnyira a céltól – képtelenek voltunk dönteni a maradás vagy a továbbindulás között, hogy netán valami fatális félreértés miatt eltévesztettük a váltópontot, vagy a társunk, akinél nem volt ott a mobilja, így elérni sem tudtuk, egy másik település másik frissítőállomásánál várt minket. Később kiderült: kollégánk szobormereven, szótlanul, fegyelmezetten szorította a vízzel teli kulacsát, a két tasak zselét, amit (aztán) a bringás kísérőnek adott át, mielőtt nekivágott a maga huszonötezer méterének.
S csak állt és várt. Eltelt tíz perc. Aztán húsz. Majd harminc. Hatvan. Az egy óra álldogálás után jött a hetvenedik kínos perc. Majd a kilencvenedik. Százhúsz lett belőle, amikor végre rábukkantunk.
S a csapattársunk nem kezdett el a kétórányi idegőrlő, számára lélekromboló várakozás miatt veszekedni, kiabálni, hanem átadta a kicsiny frissítőpakkját, s azzal a lendülettel nekivágott a huszonöt kilométernek. Egyéni csúcsot futott. Azért küzdött az erejét megfeszítve, hogy valamit behozzon abból az elvesztegetett százhúsz percből, amit mi „akasztottunk a hátára” a figyelmetlenségünkkel; és ugyanő volt, aki aztán a befutásakor szabadjára engedve a felgyülemlett feszültséget, megsiratta a célba érést, s a könnyes boldogságeufóriájával berántott magával minket is, majd még öt másik csapathoz tartozó futót, aztán megint másik hatot, hetet, tizenkettőt, harmincat – mígnem végül valami csodálatos sírós-nevetős-boldog összetartozás alakult ki a 211 kilométeres út végén.
Nos, május első hétvégéjén idén is megpróbáljuk körbefutni a Balatont.
Útra-, sőt ultravalónk már van: az akarat.
(Megjelent a Nemzeti Sportban)
