Hogy miért futok mostanában súlymellényben?
Az Atacama-sivatagi futásnak szigorú feltételeket betartva lehet csak nekivágni. Nem úgy van az, hogy az ember lánya csak uzsgyi, belekocog a porfelhőbe szeptember harmincadikán, aztán hat nappal később kibukkan a másik oldalon: a kötelező felszerelések listája négy teleírt papírlap! Ez a szabály- és betűmennyiség pedig a nagyobb, valamint az apróbb tárgyakra átváltva azt jelenti, hogy végül tizenöt kilogrammnyi súly kerülhet a hátamra.
Tizenöt kiló!
Az első nap ennyit kell majd futva cipelnem – a sivatagban! –, a második, harmadik, majd az ötödik napon már könnyebb lesz – néhány dekával, ahogy fogy az élelem a rekeszekből. Kaját, pontosabban űrkaját ugyanis vinnem kell magammal, mert zseléken mégsem élhetek hét napig.
Idehaza még lehet sütni-főzni, a sivatagban azonban expedíciós ételekből lesz a napi menü
Az élelem – ez nyilvánvaló – nem lehet romlandó, ezért aztán olyan speciális expedíciós ételeket viszek, amelyek néhány deciliternyi vízzel felhígítva laktató, tápláló, tulajdonképpen egész „emberi” eledellé alakulnak át.
S ha már a víz! Figyelnem kell a baktériumveszélyre is, úgyhogy – jut eszembe éppen most, írás közben – be kell még szereznem a vízfertőtlenítő tablettákat is. Ajjaj, nő a súly!
Na, de máris túlságosan előre rohantam, pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy hol kellene kezdeni ezt a „felszerelés kontra csomagolás” történetet.
Talán a legfontosabbnál: a hálózsákomnál.
Fázós vagyok. Az Atacama-sivatagban a nappali forróságot este, éjszaka fagypont körüli hideg váltja fel, úgyhogy nekem létkérdés lesz, hogy ne hűljek át, s a vacogás helyett minél többet pihenhessek. Rendeltem a sivatagi hideg átvészeléséhez profi WAA-hálózsákot, ami azért különleges, mert a felső része kabátként is használható. Pillekönnyű cucc, ami azért is fontos, mert ez lesz a legnagyobb terjedelmű csomagom, amit magammal viszek, ráadásul ez a holmi lehet a védelmezőm is a hét nap során.
Az éjszakai pihenést kell minél komfortosabbá tenni, úgyhogy már beszereztem egy felfújható, de öklömnyire összehajtogatható derékaljat is, s van még egy pluszbélésem, amibe ha bebújok, – állítólag – tíz Celsius-fokkal magasabb lesz a hőérzetem.
Vannak még az egyéb apróságok, kincsek, amelyeknek a beszerzése mostanában óriási kalandot jelentenek.
Sorolom is!
Van már pillekönnyű étkészletem, amely repülőgép-alumíniumból készült, azaz csorbíthatatlan, hajlíthatatlan, s nincs semmi súlya. Van még féltenyérnyire összenyomható szilikonpoharam, s már van bicskám is.
Na, igen, a bicska…
Nekem még sohasem volt ilyen fiús össze- és széthajtogatható cuccom, így amikor bementem a Mountex-áruházba kiválasztani a megfelelőt, a prioritás az volt, hogy… És most ne nevessenek ki… Szóval, hogy legyen benne körömreszelő.
Hát ez van.
Egy nő a sivatagban is legyen nő!
Ám hogy mindenki értse a döntéseim hátterét: ez a sivatagi verseny valóban embert próbáló küzdelem lesz. A szervezőktől mindennap kapunk majd tíz liter vizet, ezenkívül a szakaszpontokon lesznek a nagy közös sátrak, amelyekben pihenni, aludni lehet, de minden más részlet, azaz az étkezés, a tisztálkodás, a pihenés, az öltözködés a mi egyéni gondunk-bajunk.
Csodálatos lesz az éjszaka, de nagyon hideg… Fotó: www.4deserts.com/atacamacrossing/
A sivatagban nem lesz mosdó, zuhanyzó.
És hét napig futunk.
Én pedig nem tudok többet magammal vinni két váltás futóruhánál, azokat kell cserélgetnem.
És akkor ezen a ponton még egyszer leírom: nem lesz fürdés, pancsolás.
Kis törlőkendőkkel kell megoldani a tisztálkodást és nyilvánvaló, a súly miatt azokból sem vihetek magammal sokat.
Roskovics Miki, aki a „4 Deserts”-sorozat namíbiai futamát teljesítette, a lehető legőszintébben mondta a szemembe a lényeget: „Szilvi, készülj fel, hogy a sátorban nagyon büdös lesz.”
És – ráadásul – mindent beterít a homok.
A sivatagban nem lehet majd ilyen csinosan futni
Hát én eléggé érzékeny vagyok az ilyesmire. A higiénia nálam mindent felülír. Idehaza természetes, hogy minden futás után jön a hajmosás, az Atacamában ilyesmire gondolni sem szabad, de… Egyvalami biztos, a verseny előtt elmegyek kozmetikushoz, fodrászhoz, hogy legalább az első pillanatokban „kinézzek valahogy”.
Szóval, legalább az a kis körömreszelő hadd legyen velem…
A férjem, Gyuri is érdeklődve figyeli a készülődésemet, nézi, hogyan pakolgatom az újdonságként vett kis kincseket, mit hajtogatok éppen, hogyan próbálgatok, tesztelgetek, ám a minap, amikor az egyik edzés előtt a súlymellényemet igazgattam, a következőket mondta: „Szilvi, látom, milyen lelkes vagy, de… Ugye, itthon azért nem próbálod ki, milyen, ha hét napig nem zuhanyzol?”
(Lubics Szilvi naplójának a naplója: az 1. rész itt olvasható el.)
Fiúk, kösz a tanácsokat!
A sivatagban magukra utalva hagyják el a kilométereket a „4 Deserts”-sorozat versenyein induló futók. A chilei Atacama-futamon a versenyzők már az úgynevezett nulladik napon is a sivatagban felállított nagy, tíz személyt befogadni képes sátrakban alszanak, onnan vágnak neki a 250 kilométeres távnak. A hét napon át zajló verseny során szakaszokat kell teljesíteni, átlagban minden napra jut majdnem egy-egy maratoni, de a szervezők az utolsó előtti etapra nyolcvan kilométernyi futást határoztak meg (míg az utolsóra „csak” kilencet), ez pedig azt jelenti, hogy a többiekkel együtt a magyar ultrafutó is éjszaka fejezi be a távot, vagyis elkezdi az erőpróbáját negyven Celsius-fokban, és befejezi nulla fok körül. Kulcskérdés lesz tehát, kinek milyen felszerelése van. Az egyik legkényesebb futófelszerelésbe, a cipőbe például nem juthat be homok, így Lubics Szilviának speciális, tépőzárral levehető kamáslit kell használnia. A magyar hosszútávfutó mindenesetre úgy vághat neki az Atacamának, hogy több rutinos, sivatagot is megjárt ultrás – így Lőw András, Frank Tibor, Roskovics Miklós, Barta Tamás – segíti tanácsaival.
