„S mondá az athéni atya fiának,
fiam, fussál át a szomszéd Spártába
nem kell lenned oly hiúnak,
ha görcsök közt vágódnál spárgába,
hozzál zsemlyét és friss tojást,
mit a hírös Tikosz tikja toj,
s keress majd friss vízfolyást,
ha a veríték szemedbe foly”
(részlet Boglárkosz: Löszopoklusz című költeményéből)
Nem készítettem reprezentatív felmérést, de ha egy futót – lett légyen az hétvégi zugfutó vagy tudatosan versenyző – megkérdezünk, akkor tízből nyolc tuti tudja, mi az a Spartathlon. Mondhatni, a csapból is ez folyik, főleg szeptemberben, amikor „szezonja” van. Olyan ez, mint a Való Világ, senki nem nézi, de valahogy mindenki tisztában vele, hogy VV Csokit miért zárták ki a villából (valamit hozzávágott valakihez). Így szinte megkerülhetetlen a téma, bár nem akarom a sokadik bőrt lenyúzni róla, de ha már jártam ott, és sikerült végigtrágyáznom a fél görög félszigetet (holott bélproblémáim eddig sosem adódtak), így oknyomozói múltamat (nincs ilyen) latba vetve kihámoznám, mi állhat e verseny egyre növekvő népszerűségének hátterében kis hazánkban.
Főleg, hogy itt a jelentkezési időszak.
Csak mondom.
A kezdetek
Bár már évtizedekkel ezelőtt is fel-felbukkantak magyar versenyzők az eseményen, szép sikereket elérve – gondoljunk csak Bogár Janira –, de a szembetűnő népszerűségi növekedés pár éve tapasztalható, többek közt Lubics Szilvinek köszönhetően, aki nemcsak többszörösen teljesítette a távot, de néhány első helyezést és pályacsúcsot is magáénak tudhat (akárcsak Maráz Zsuzsi, aki tavaly szintén bezsebelte az első helyet), ráadásul megíródott a versenyt életrajzi párhuzamokkal tarkító könyve, a Másfél nap az élet, amelyet vitt a nép, mintha nem lenne holnap. Továbbá ezzel egy időben került a mozikba Simonyi Balázs Ultra című féldokufilmje.
A könyvnek, filmnek, előadásoknak és számtalan cikknek, röviden az információáramlásnak köszönhetően a verseny nem valami elérhetetlen, misztikus eseménynek tűnik már, hanem beköltözött a mindennapjainkba, és egyre többen vették a bátorságot, hogy jelentkezzenek.
Bocs, ha túl száraz és informatív voltam, többé nem fordul elő.
Saját szenvedéstörténetem
Igen, én is voltam ilyen hülye.
Tavalyelőtt sikerült, tavaly nem, így az állás döntetlen.
Bár a feladás miatt csak másfél hónapig voltam depressziós, ami jóval kevesebb, mint a 2015-ben feladott Ultrabalaton után, ahol kábé nyolc hónapig tartott a gyászfolyamat. Meglátásom szerint amúgy elég felkészült futók vetemednek a távra, hogy aztán ki marad talpon, számos tényezőtől függ.
Ez a popszakma már csak olyan, hogy elég kiszámíthatatlan, egy terminátor is kihullhat és egy piknikus alkatú uraság is végigmehet a távon. Láttam már ilyet Ironmanen, létező jelenség.
Számtalanszor elpufogtatott közhely, hogy fejben dől el, de mit lehet tenni, ha van benne nagy adag igazság. Két éve semmivel sem felkészültebben álltam neki, mint tavaly, mégis végigbotorkáltam, 2018-ban viszont beütött a krach, amitől már egy ideje szenvedek. Hiába edzek becsülettel (az edzésekről és a tömegközlekedésről legalább elmondhatom, hogy nem bliccelem el), de a mentális részével nem tudok megküzdeni egy idő után, tele lesz a tököm, és a gödörből aztán baromira nem tud kirángatni senki és semmi. Szóval, ha valaki tud jó sportpszichológust, az ne rejtse véka alá, biztos ragyogó kihívás lennék a pályafutásában.
Hogy engem mégis mi késztetett arra, bátorkodjam nevezni a versenyre, az volt, hogy már ott volt a nővérem példája, ő ültette a bogarat a fülembe: indulnom kellene. Hát hogyne, majd biztos le tudok futni ennyit, bár korábban azért már túléltem egy-két huszonnégy órásat, de csak más egy adott pályán keringeni, fix idővel dacolva, mint A-ból B-be futva a távval megküzdeni (aztán persze az idővel is). De azért ott motoszkált bennem a dolog, s hirtelen felindulásból jelentkeztem, pedig esküszöm, nem voltam részeg. Valószínű nem voltam ezzel az elhatározással egyedül, mert rajtam kívül jó pár elsőbálozó volt jelen, csakúgy, mint tavaly, és ahogy feltételezem, idén is.
Hogy miért?
Szerintem a verseny sokkal elérhetőbbé vált, mint annak idején. Jó időben (kellemes szeptemberi 40 Celsius-fok) vagy éppen viharban (hurrikán), szóval a helyszínt tekintve ez az egyik legnagyobb olyan verseny az UB mellett, amelyen honfitársaink úgy jó alaposan megszívathatják magukat, szemben mondjuk egy tasmán erdei versennyel, ahol a távolságot és az anyagi kiadásokat figyelembe véve valószínűleg nem tolonganak a magyar ultrások a regisztrációs gombnál.
Rekviem egy sörért
Az időn, távon és stekszen kívül persze ott van, hogy a Spartathlon évtizedes hagyománynak örvend, ez lett a nagybetűs Ultra, habár már emellett számos olyan agyhalott versenyt szerveznek világszerte, hogy pusztán elolvasva a versenyinformációt már kiújul az aranyerem.
S itt el is érkeztünk a másik elkoptatott közhelyhez, hogy az ember szereti feszegetni a saját határait, meg önmegismerés, meg tudomisén még mi.
Az ingerküszöb egyre magasabb, egyre extrémebb kihívásokat kezd igényelni az ember: Vivicitta, UB, Spartathlon, sivatagok, sarkvidékek, bazi nagy hegyek, Holdfutás, amivel nincs is semmi baj, úgy gondolom. Én is kicsit ebbe a csapdába estem, bár a lehetőségeim nem oly széleskörűek, de arra az antarktiszos pingvines futásra azért elmennék még a hamvasztásom előtt.
A jó öreg Rousseau, bár megvetette a színházat (holott maga lelkes színházlátogató volt, a kis huncut), azt írta, hogy amíg az emberek színházban ülnek, addig se erkölcstelenkednek. Ezzel párhuzamosan, amíg az ember épp szuvlakiért sír száznyolcvan kilométernél egy benzinkútnál, addig se rókaprémes buttplugot rendel az aliexpresszen, bár állítólag simán megéri az árát (esküszöm, nekem is csak egy ismerősöm mesélte). Szóval azt nem javaslom, hogy kéthetes futómúlttal valaki nekivágjon, viszont kellő edzettséggel és még nagyobb akaraterővel jelentkezzék bárki, akibe szorult egy jó adag mazochizmus.
Amúgy sört is adnak.
Jó fejek, na…
