„A futás olyan, mint a hasmenés, először csak enyhén érezteti hatását, majd utána nincs menekvés, óhatatlanul megadod magad neki.”
Szerettem volna valamely híres író idézetével indítani első bejegyzésem, de mivel lusta voltam utánanézni, így saját magamtól idéztem – a tapasztalataimra hagyatkozva.
Először is szeretném a száraz tényekkel kezdeni. Vágó Boglárka vagyok, az egyszerűség kedvéért Bogi, 34 éves, de valószínű ez a szám gyarapodni fog. Körülbelül tíz éve futok hobbiszinten rendszeresen, amikor is egy januári napon elhatároztam, hogy ha csak nem fél lábbal vagyok a sírban épp, hetente legalább kétszer-háromszor kimegyek futni a festői belvárosba. Az ötlet nem magától jött, hiszen példának már ott volt a nővérem, Lubics Szilvi, aki akkoriban már aratta a babérokat rendesen, magamtól pedig nem hiszem, hogy olyasféle hülyeségre vetemedtem volna, hogy futkorásszak.
Habár…
Mivel a csapatsportok távol álltak tőlem a mindig is aszociális mivoltom miatt, illetve a futáshoz nem kell időben beérni a kondiba, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezzel rázzam fel petyhüdt testem.
Mindeközben elkerülhetetlen volt, hogy ne vegyek részt versenyeken, megboldogult ifjúkoromban megesett, hogy szinte minden hét végén mentem valahova – szeretem a pólókat gyűjteni, na.
fotók: Földi Imre
Így ebbe az időintervallumba belefért jó néhány rövidebb táv, félmarcsi, marcsi (leánykori nevükön félmaratoni, maratoni), és viszonylag gyorsan kipróbáltam magam ultrán is. Eléggé természetesnek tartottam ezt a tendenciát, mivel olyan közegben mozogtam, amelyben vagy ittak, vagy ultráztak; néha a két halmaz metszette egymást, illetve egyfajta sikk lett ultrát futni, így kétség nem volt, hogy bevállaljak, mondjuk, egy ötvenest, amely emlékeim szerint éppen terepen történt – bár halálosan félek a tereptől, különösen a lejtőktől, ahol már előre vizionálom, hogy eltaknyolok, s a kiloccsant agyvelőmet kanalazzák össze a vaddisznók. Szóval maradt a puha, meleg aszfalton történő kocorászás, tizenkét, huszonnégy vagy még több órán keresztül is akár, bár utóbbiaktól óva intek mindenkit. Olykor baromi unalmas, és vazelin ide vagy oda, a segg nem ússza meg feltörés nélkül, illetve a szókincs is rohamosan fejlődik káromkodásügyileg. Mindezekre már nem saját kútfőből készültem, évekig jártam csoportos futóedzésekre, illetve négy éve már Lőrincz Olivér heti hat parancsolatát követem (őt, azt hiszem, nem nagyon kell amúgy sem bemutatnom).
Akadtak persze feladott vagy éppen baromi rosszul sikerült versenyek, ezek leginkább mentális gyengeségemből adódóan lettek olyanok, amilyenek, de nem szeretném most itt felsorolni a pszichiátriai kórképem és a BNO-kódjaimat – majd esetleg egy sör mellett.
Apropó, sör!
A motiváció megérne egy külön fejezetet, mert az esetek kilencven százalékában én is úgy indulok neki az edzésnek, hogy már a végét várom, de ez már olyan, mint a „kábszi”; sokszor nem okoz örömöt a napi rutint letudni, de még ramatyabbul érezném magam, ha nem abszolválnám a napi kreditet, és megállva máris sokkal jobb lesz az ember kedélye, főleg, ha utána feltépheti a hűtőt némi folyékony kenyér után, megkoronázva ezzel a napi edzést, pótolva a keservesen elveszített B-vitamin- és szénhidrátkészletet.
Azt hiszem, kicsit bő lére eresztettem, nem szoktam ennyire kitárulkozni amúgy, de ha bármilyen kérdésetek van, nyugodtan tegyétek fel, csak ne hívjatok, úgysem veszem fel, mert a telefonálástól is rettegek. Jó tanács: ha fejkendőben látsz valakit futást imitálva, úgy, mintha két dinnyét cipelne a hóna alatt, valószínű én leszek, különösen a territóriumom, a Gellért-hegy környékén; de ne ijessz meg, „pls”, mert felmegy a pulzusom, és nem akarok anaerob zónába kerülni.
Zárásul álljon itt még egy tanulságos idézet: „Jól csak a lábával fut az ember, de az ízületi porckopás a szemnek láthatatlan.”
