Vajda Zoltánnak olyan legendás versenyek fűződnek még a nevéhez, mint az Ultra Milano–San Remo vagy a Badwater. Az elmúlt hétvégén 36. alkalommal ért célba a Kinizsi Százason, méghozzá 15:06 órás időeredménnyel.
A Szentesről származó sportember középiskolás korában kezdett a versenyszerű futással megismerkedni. Akkoriban táj- és mezei futóversenyeken indult az osztályfőnöke biztatására, s elég hamar világossá vált, hogy tehetséges és jó adottságokkal rendelkezik, hiszen rögtön az első versenyén dobogóra állt – annak ellenére, hogy korábban sohasem edzett.
Felemás cipőben
„Az Egyesült Államokban élő unokatestvéremnek köszönhetően a kedvenc futócipőmárkám legújabb modelljeihez viszonylag gyorsan hozzá tudok jutni. Amikor jó pár évvel ezelőtt egyszerre két színben dobta piacra a márka a jól bevált cipő legújabb típusát, mindkettőből berendeltem, és amikor megérkezett, olyannyira tetszettek, hogy nem tudtam eldönteni, melyikkel kezdjem a futást. Így adta magát, hogy az egyik lábamra a kéket, a másikra pedig a pirosat vettem fel. Akkor annyira bevált ez a stratégia, hogy azóta csak felemás cipőben vagyok hajlandó futni edzésen és versenyen egyaránt! Ez lett az én kabalám.”
„Nagyon elfoglalt gyerek voltam, horgásztam, tanultam, de futni sosem volt időm, mégis rendszeresen jöttek a jó eredmények. A középiskola után nagyon hosszú ideig nem volt aktív szerepe a mozgásnak az életemben, kivéve a Kinizsi Százas, amit akkor kezdtem, amikor befejeztem a középiskolai tanulmányaimat. Egyfajta önámítás is volt ez, hiszen minden évben úgy álltam rajthoz, hogy ha ez menni fog, akkor továbbra sincs szükség az edzésekre. Két alkalommal lábtörés után nem sokkal indultam a klasszikus túrán, ami immáron 36 esztendeje fix pontja az életemnek” – emlékszik vissza Zoltán a kezdetekre.
Tizenegy évvel ezelőtt munkahelyi problémák miatt keresett valami mozgásformát stresszlevezetés céljából, így kezdett el gyalogolni.
„Kezdetben esténként hét-nyolc kilométereket sétáltam fél éven keresztül, amikor elkezdtem nagyon lassúnak találni magam, így megpróbáltam kocogni. Megdöbbentett a felismerés, hogy azt a távot, amit korábban gyalog tettem meg, sikerült lefutnom úgy, hogy egy kilométer mindössze hat-hét percet vett igénybe. Ezen felbátorodva amikor megláttam egy kecskeméti félmaratoni hirdetését, elkapott egy jó nagy adag motiváció is, hogy tudatosítsam kicsit a felkészülésem, és beneveztem a versenyre.
Elkezdtem edzésterveket és tapasztalt futók tanácsait olvasgatni, csak úgy szívtam magamba az információt. Így nem várt eredmény született, még saját magam is meglepődtem, amikor a célban megláttam az első hivatalos félmaratoni időmet: 1:30:29!
Csodálatos érzés volt, hogy le tudtam futni 21.1 kilométert, ráadásul ilyen idővel – azonban egyből felébredt bennem a versenyző, és elkapott a gépszíj. Úgy gondoltam, hogy az a harminc másodperc még bőven lefaragható. Innen már nem volt megállás” – meséli az első futós élményeit.
Kihozni a kis pluszt
„Minden alkalommal légy jobb, mint korábban voltál” – szól az ultrafutó hitvallása, akit a dobogók és a helyezések soha nem tudtak annyira inspirálni, mint azok az egyéni célok, amiket versenyről versenyre kitűzött maga elé. „Minden alkalommal konkrét stratégiával indulok útnak, amelyek során az önmagamhoz képest elért jó időeredmény sokkal többet jelent, bármilyen éremnél. Épp ezen okból kifolyólag nem halmoztam soha a versenyeket. Egy szezon során elegendő egy vagy két fő célverseny, ahol ki lehet hozni azt a maximumot, azt a kis pluszt, ami az előző alkalommal bent maradt. Ez soha semmilyen körülmények között nem könnyű. Olyan nem létezik.”
Saját hibáiból tanult, sohasem készült külső segítséggel. Bevallása szerint az önfejűségéből adódik, hogy nem fordult szakemberhez, így saját maga tanulta és tapasztalta ki azt az utat, amelyet követ a futópályafutása során. Feladott versenye soha nem volt, a sérülések azonban sajnos nem mindig kerülték el. A mérföldköveket hamar, mondhatni a fokozatos fejlődést be nem tartva érte el, vagyis futotta meg Vajda Zoltán, aki az első sikeres félmaratoni után egyből a 3 órás maratonit tűzte ki maga elé. Ez elsőre nem jött össze, másodikra azonban igen. Új célra volt hát szükség.
„Szeretem a kihívásokat: 2010-ben hallottam először az Ultrabalatonról, 2011-ben pedig már ott álltam a rajtnál. Úgy, hogy addigi életem során 42.2 kilométernél hosszabb távot sohasem futottam. Azt is csak négy alkalommal. A családom azon nem lepődött meg, hogy elmegyek egy futóversenyre, azt már rég megszokták. Azonban amikor megkérdezték, hogy hány nap alatt és hány részletben szeretném körbefutni a tavat, s azt feleltem, hogy egyben és egyetlen nap alatt, magam is elcsodálkoztam. Végül is addig csak maratonikra készültem, itt pedig 212 kilométer várt rám… Végül 24:41 perc alatt értem célba, úgy, hogy az utolsó tíz kilométert végiggyalogoltam. Az első ultrámon egyből megtanultam a leckét, hogy a jó ultrafutó különbséget tud tenni fontos és nem fontos fájdalom között” – idézi fel az első ultrás élményeit.
Az ultrafutás töretlen népszerűségével összefüggésben Zoltánnak az a véleménye, hogy sokak számára egy verseny teljesítése mindössze egy pipát jelent a bakancslistán, mivel az emberek újabb és nehezebb célokat tűznek ki maguk elé.
„A futás azonban nagyon őszinte dolog, annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleteszel. Az ultrákat pedig nem lehet divatból lefutni. Az emberek szeretik, ha dicsérik őket, ha a környezetük felnéz rájuk. Ha azt meséled a barátaidnak, hogy futottál egy 2:50-es maratonit, csak meghúzzák a vállukat, hogy azt már millióan lefutották. Ha elmeséled, hogy a hétvégén futottál száz kilométert, azon már fennakad a szem. Talán az ultrafutás amolyan hiúsági kérdés is lett. Sokkal keményebb és alázatosabb munkára van szükség ahhoz, hogy akár csak egy-két percet javulj egy maratonin. Külső segítség nélkül talán nem is lehet egy bizonyos szint felett. Más egy ultrára felkészülni, valahogy egyszerűbb – elnézve egy ultraverseny szintidejét, pláne az. Legalábbis annak tűnik” – vélekedik a hosszú távokban is sokat tapasztalt futó.
Zoltán azon ritka ultrafutók táborát erősíti, akik a stabil hosszú futások mellett próbálnak gyorsak is lenni. Ennek érdekében a heti legalább száz–százhúsz kilométer begyűjtése mellé két alkalommal résztávos, gyorsító jellegű edzésmunkát is végez. A futóról köztudott, hogy évek óta növényi alapú étrendet követ, amelyet kifejezetten a gyorsabb és hatékonyabb regeneráció miatt kezdett el.
„A táplálkozás jelentőségét sokan alábecsülik a futók között, pedig azok a versenyek, amiket elrontottam, mind-mind a rossz frissítésből és étkezésből adódtak. Amióta így étkezem, nincs gyomorproblémám futás közben. A legfinomabb jutalom pedig a datolya” – avat be a frissítési stratégiájába az ultrafutó.
Az eddigi versenyeit visszanézve a legvidámabban egy dániai 100 mérföldesen ért célba Zoltán, ahol elmondása szerint minden úgy volt tökéletes, ahogy csak lehetett. A legnagyobb álma a Himalájában rendezett La Ultra, de arra még várnunk kell, hogy ott szurkolhassunk érte. Erre az évre marad a Salomon Ultra Trail Hungary, ősszel pedig az év fő célversenyén, a törökországi Cappadocia Ultra Trailen áll majd rajthoz az egykori tájfutó, aki a sokévi aszfaltos ultrázásból most inkább a terep világa felé kacsintgat.
fotók: Vajda Zoltán archív
A Badwater visszavár
„Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább.”
Ezzel a Winston Churchill-idézettel invitálta az érdeklődőket Zoltán még 2016-ban, amikor a kaliforniai Halál-völgyben megrendezett Badwater ultramaraton sikeres teljesítését követően tartott élménybeszámoló előadást.
„Annál több mosolygós arcot, mint azon a versenyen, még sohasem láttam korábban, de nem véletlenül mondja a rendező, hogy először menj el kísérőnek, mielőtt benevezel rá. Az az elképesztő hőség, ami ott fogad, elképzelhetetlen módon fejre tud állítani futás közben. Szörnyen megszenvedtem, legalább négy-öt órát hagytam ott a pályán, így egyszer még nagyon szívesen visszamennék.”
