Sosem felejtem el azt a március délutánt, amikor úgy futottam utoljára, hogy még nem tudtam, kismama vagyok! Már akkor a nyári futóversenyeimre, köztük a Generali Nigth Run félmaratoni távjára készültem, ahogyan négy éve mindig. Tele voltam lelkesedéssel, elszántsággal és akarattal, de a szervezetem dacolni kezdett: átlagosnál gyorsabban emelkedő pulzus, zihálás, betonlábak. Nem értettem, mi történik velem.
Nagyon elkeseredtem, de néhány napra rá kitisztult minden – megtudtam, hogy kisbabát várok.
Személyi edzőként tudtam, hogy a napi mozgást semmiképpen sem szeretném abbahagyni, de azt nem gondoltam volna, hogy a fő mozgásformám a futás lesz.
Bencze Erika kislánya élete első futóversenyén „vett részt”
Természetesen ilyenkor mindenki azt kérdezgeti tőled, hogy szabad ezt neked? Nem ártasz vele a babának? Edzőként még körültekintőbben jártam el ezen a téren is, és tudtam, ha a várandósságom minden komplikációtól mentes lesz, nem kell lemondanom arról, ami már több mint 20 éve az életem szerves része.
Így az orvosommal konzultálva a 12. héttől tovább folytattam a futásokat. Természetesen nem olyan lendülettel és nem olyan kilométerszámokkal, mint korábban!
Tematikusan ismerkedtem magunkkal, a szervezetem és a kisbabám visszajelzéseire hagyatkozva alakítottam az edzéseket. Soha semmit sem erőltettem, mindig csak annyit és úgy teljesítettem, hogy az jól essen, és ne legyen nekünk megterhelő.
Bencze Erika várandósan teljesítette a Generali Night Run 9 kilométeres távját
Pontosan három évvel ezelőtt ismerkedtem meg a párommal a Generali Night Run futóversenyén, ahol mindketten iramfutók voltunk, és tudtam, hogy ez az a verseny, amelyen a kislányommal is először szeretnék futni. 2020. augusztus elsején jött el a várva várt nap. Izgatottan indultunk neki az estének. Úgy terveztem, hogy a 9 kilométeres távot a lányommal „kettesben” fogom megtenni, de természetesen erről a párom hallani sem akart. Ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson, nekem pedig nem volt más választásom, hiszen elfutni úgysem tudtam volna előle.
A rajtvonalhoz állva a többi versenyző között kicsit furán éreztem magam a szépen gömbölyödő pocakommal. Tudtam, hogy ez a történet csak magunkról szól, egy közös futásról, amelyen most kivételesen nem egyedül, de csak magammal kell versenyeznem.
A rajt után a pulzusom visszalassult, az elmém kitisztult, és hirtelen minden megszűnt körülöttem létezni, csak mi hárman voltunk és a csodás budapesti éjszakai fények. Sosem éreztem ennyire tökéletesnek egyetlen versenyt sem, mint most. Az, hogy együtt lehettünk a mi szeretett versenyünkön, mindent feledtetett, még a pálya végén a sétát a Várhoz vezető emelkedőkön és a küzdelmet a pulzusommal is.
Hihetetlen sok energiát és erőt adott futótársaink biztatása, és az, hogy többen is büszkén nyugtázták, igen, így is lehet.
Én pedig ezekből a pillanatokból, a párom türelmes és támogató segítségéből merítve a legbüszkébben futottam át 1 óra 10 perces idővel azon a bizonyos célvonalon, amelyhez oly sok csodás élmény köt. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egy csaknem nyolc perces ezrekkel lefutott 9 kilométernek. De talán én voltam a legboldogabb, hiszen ezt már ketten értük el, a kislányommal!
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
