Bódis Tamás mögött a második helyen ért be a célba a 196 kilométeres Balaton Szupermaratonon. Elégedett?
Maximálisan – mondta a Svájcban élő Erdélyi Dániel. – Korábban sohasem vettem részt ehhez hasonló versenyen, most is hirtelen ötlettől vezérelve neveztem. Egy tragédia van a döntésem mögött, februárban elvesztettem az édesapámat. Szükségem volt egy megméretésre, ami négy napra kiszakít a mindennapokból, ráadásul sok barátom is indult. Hosszú távú triatlonosként az ironman távokra specializálódtam, ez a fajta többnapos versenyzés teljesen idegen a számomra. Nem tudtam, hogy a testem hogyan reagál, de végül minden szuperül alakult.
Lebontva: az első szakasz Siófok és Fonyód között 48.45 kilométer, a második Fonyód és Szigliget között 53.2 kilométer, a harmadik Badacsony és Balatonfüred között 43.6 kilométer, a negyedik pedig Balatonfüred és Siófok között 51.2 kilométer. Milyennek bizonyultak az etapok?
Tudtam, ha már az első nap fáj, az probléma. Igyekeztem könnyedén venni, úgy akartam beérni a célba, hogy azt érezzem, akár még menne tovább is a futás. Az előre eltervezett tempót jól tartottam, még öt kilométer beszélgetés is belefért. A táv második felére még gyorsultam is, teljesen rendben éreztem magam a célba érkezéskor. Abszolútban a negyedik helyen álltam az első nap végén, azzal tisztában voltam, hogy Bódis Tamást nem lehet utolérni, de a többiek időeredményét nézegettem. A második naptól viszont a teljes ismeretlen várt rám. Éreztem, hogy előző nap futottam egy ultrát, s nem tudtam, a testem „mit szól” a második szakaszhoz.
Szunyogh Péterrel elkezdett egyfajta versenyhangulat kialakulni kettőnk között. Körülbelül huszonkét kilométernél kifogtam egy piros lámpát az egyik vonatátkelőnél, így egy perccel Peti mögött futottam végig. Az utolsó másfél kilométeren sikerült utolérnem, és a végső mászáson meglepő módon erőre kaptam, végül két perccel sikerült előtte beérnem.
A második nap végén Bódis Tomi fényévekkel előzött meg mindenkit, míg én összesítésben a második helyen álltam negyven másodperccel Szunyogh Péter előtt. A lábaimat „romokban” éreztem, alig bírtam felmenni a lépcsőn… Ám jó triatlonos lévén, a regenerációt szem előtt tartva a balatonfüredi uszodában úsztam egyet, ami sokat segített. Este az ágyban alig bírtam megfordulni, a lábaim elképesztően fájtak, de szerencsére csak az izom fáradt el, nem volt nyoma sérülésnek.
Hogy ment így a harmadik és negyedik nap?
A harmadik nap reggelén nehezen tudtam elképzelni, hogy ismét ultramaratont futok ilyen állapotban, de a testem meglepett, és a rajt után rögtön tudtam futni gond nélkül. Felvettem a négy húszas tempómat, éreztem a combjaimat, de végig tartottam az előre tervezett sebességet. Ment a szokásos harc Petivel, egy kis időre Beda Szabolcs is csatlakozott hozzánk, majd érthető módon sem én, sem Peti nem akart rákapcsolni és előremenni, ugyanis ezen a napon végig szembeszélben futottunk. Indítottam egy erősebb támadást, Peti jött velem, de sajnos egy újabb vonat okozta kényszermegállás ennek véget is vetett. Ezek a nagyon rövid pihenők sem estek már jól, nehezen indultam el újra. Huszonnégy kilométer körül jött egy lényegesen gyorsabb váltós versenyző, s elgondolkoztam, hogy menjek-e vele. Végül Peti döntött, rátapadt a srácra, én is megiramodtam utánuk. Peti két perc után visszább vett, ekkor én futottam fel a váltós srácra, amit persze Peti nem hagyott annyiban, de két perc után ismét elengedte a tempót, így elléptem tőle.
A végére borzasztóan fájtak a combjaim, de két perccel megelőztem Petit, összetettben pedig valamivel több mint három perc volt az előnyöm.
Természetesen megint elmentem úszni, és este meglepve tapasztaltam, hogy nem voltam annyira összetörve, mint az előző napon. A negyedik szakaszra így is felvizesedtek a lábaim, de sérülést nem tapasztaltam. Az utolsó etapra úgy mentem, hogy csak túl kell élni és tartani a háromperces előnyömet. Peti közvetlenül mögöttem haladt, az első félmaraton a szokásos tempóban zajlott gond nélkül, de feltűnt, hogy alacsonyabb a pulzusom, mint korábban, nem sokkal utána pedig zuhanni kezdett az energiaszintem, noha a frissítés terv szerint ment. Huszonöt kilométer környékén egymás mellé kerültünk Petivel, mindketten érezhetően elfáradtunk, itt már nem voltak a tegnapi támadásokhoz hasonló megmozdulások. A balatonakarattyai emelkedőn sikerült gyorsabban felmásznom, így ismét kis előnyre tettem szert, és elléptem. Aztán jött egy meredekebb lefelé, ami száznyolcvan kilométer futás után brutálisan fájt, mintha kést döfködtek volna a combjaimba. Itt utol is ért Peti, de meglépni most se tudott. Az utolsó pár kilométeren időnként már csukott szemmel futottam, ezt akkor szoktam csinálni, ha a tank szinte teljesen üres. Végül Peti előtt értem be, így összetettben három és fél perccel megelőztem, és abszolútban a második helyen végeztem.
Nem gondoltam volna, hogy egy ultrafutóverseny ilyen izgalmakat hoz nekem.
Hogy látja, összességében mi okozta a legnagyobb nehézséget?
Ha egyet kellene kiemelni, akkor az az, hogy a fáradt, lestrapált lábaimmal minden nap újabb ultratávot kellett lefutni. Amikor azt érzed, hogy nem bírsz felmenni a lépcsőn, de tudod, hogy másnap megint jön egy ultra… A lábaim „könyörögtek”, hogy ne csináljam, de tudtam, hogy még maradt száz kilométer. Ez nagy kihívás, de mint részmunkaidős sporttáplálkozási tanácsadó, a regeneráció és a táplálkozás terén mindent optimalizáltam. Pontosan tudtam, hogy mennyire fontos visszatölteni minden nap. Az étkezés az ilyen versenyen kritikus, a lehető legjobb állapotba kellett hozni a szervezetet, mert a következő nap még sok-sok kilométer várt ránk. A tapasztalatlanságom hátráltatott, ám előnyt jelentett, hogy a regeneráció és a táplálkozás részét nagyon jól megoldottam és kézben tartottam. Sokan nem fogják fel, hogy ez a része mennyire fontos, én pedig mindent megtettem, hogy a lehető legjobb állapotban legyek ott a következő napi rajtnál.
Ezek után milyen céljai vannak az esztendő hátralévő részére?
Tavalyi szezon végén a futást emeltük ki mint fókuszpontot, ahol a legtöbbet lehetne fejlődni, így egy gyors tavaszi maratonra kezdtünk el felkészülni. Ezért április közepén ott leszek a Zürich Maratonon, miután ismét az Ironman-felkészülés kerül a középpontba, s júliusban a spanyolországi Ironman lesz az idei első fő versenyem. Előtte a keszthelyi féltávú magyar bajnokságon fogok indulni, ami ideális lesz felpörgető versenynek. Az év első fele a spanyolországi versennyel zárul, majd jön néhány svájci helyi verseny, itt a svájci ranglistára fókuszálva minél jobb eredményt szeretnék elérni. Tavaly megnyertem a ranglistát az amatőrök között, most is hasonló a cél. Az év végén jön a másik főversenyem, az októberi barcelonai Ironman. Ez az egyik leggyorsabb pálya, jó lenne nyolc óra alá bemenni, ez amatőrként hatalmas eredmény lenne.
