Lett légyen az terep vagy aszfalt, minden versenyen képviseltetik magukat bizonyos típusú futók. Egyes fajtát már előre kiszúrsz, hisz lehetetlen nem észrevenni, a másikat kevésbé, mert még mindig ott rókázik az idegtől a bokorban. Íme a katalógus pár tipikus versenyzőről, akikkel garantáltan találkozol a rajtnál.
A menő. Saccperkábé legalább egy futóbolt féléves bevételét viseli magán. Kompressziós szár, kompressziós cicanadrág (nem saját márkás), frissen sült cipő, szopózsák bazi nagy logóval, megtömve húsz géllel – igaz, a táv olyan tíz kilométer, de kit érdekel, társaságba nem illik susogós naciban érkezni.
A szerelés egyfajta lelki terrorként is üzemel az ellenfél megvezetésére, fullon van az emberünk, ha már ennyire kicsípte magát, garantáltan bitang jó, főleg, hogy az első sorba verekedte fel magát.
Laza pillantás a farpofákra és a vádlikra, ja, az eléggé rendben van, de hogy ez most tényleg ilyen alapjáraton, vagy a kompresszió tartja egyben, az csak a zuhanyzóban derül ki. Bizonyos hírnévre is tett már szert, leginkább az Instán. Próbálsz a rajtig valami infómorzsához hozzájutni, a szomszéd két pasas épp róla beszél: Nézd, itt van a Vargánya Béla. Ja, ja, látom, pont öt perce tolt fel egy képet az Instára, de ki az a másik pasas mellette? Ha jól látom, a pápa. Versenytaktikája kiszámíthatatlan ennek a típusnak, lehet, beér hangsebességgel, de lehet, még puccban is lemarad, mint a borravaló, bár legalább addig is tovább lehet elemezni az idei divatot.
A low budget. Az előző ellentéte. Megbújik valahol középen, ha épp olyan napja van, a pamut helyett felvesz egy fehér technikai pólót a húszéves herelengető fölé. Ha nagyon elvetemült, még egy kulacsot is visz magával vízzel, egyéb flancolásnak helye nincs, reggelire bevág egy Balaton szeletet, oszt jóvan. Hogy őszerénysége mégis hogy lett dobogós, a jó ég tudja, észre sem vette senki, hogy ott van; esetleg a johnlennonos napszemüveg volt kicsit furcsa, meg az a koreai háborúból megmaradt tornacsuka, amelyre aztán megy a találgatás, hogy miféle új fejlesztés lehet, hogy egy ilyen unortodox csávó is így hasított benne.
Az idegbeteg. Akár van tétje a versenynek, akár nincs, már napokkal előtte csak altatóval tud aludni. Verseny előtt még tízszer beesik a toi-toiba, mert minden nyílásából dől valami lé a stressz miatt. Megnézi a pulzusát, amely nyugalomban is olyan 170, ettől még kap egy rapid pánikrohamot, majd az előző napon betanult meditációs mantrával próbál balanszba kerülni: nincs semmi baj, nincs vesztenivalóm, anyám és nemzetem így is büszke lesz rám.
Majd utoljára megint elrohan a klotyóra, és a verseny alatt megnyugszik, amikor eszébe jut, hogy a célban sört osztogatnak.
A bulibáró. Na, őt nem lehet kizökkenteni a lelki békéjéből, még száz kilométer után is képes alpári vicceket mesélni és röhögni az elnyűtt önkénteseknek. Emiatt olykor idegesítő – legalább egy kicsit szenvedjen már az állatja! Sőt, még hátba is vág, hogy vagyunk, hogy vagyunk, nagyon jól mozogsz, már csak hatvan kilométer van hátra háromezer szinttel, hahahaaa… Mindeközben rituálisan meggyilkolnád, amikor mártírhalált készülsz épp halni a Mátrában. Ez meg mit csinál, képes beülni verseny alatt a legközelebbi kocsmába, semmi tisztelet sincs már ezekben a mai fiatalokban a verseny iránt, bezzeg anno mi ötször meghaltunk, és feltámadtunk a kínai mackógatyában és kopott tornacipőben – igaz, az említett személy csak kábé két évvel fiatalabb nálad, de most ez mindegy. Voltaképp irigykedsz egy kicsit – inkább nagyon – rá, hogy ilyen laza. Ha a célban elkapod, elkéred a füvesembere számát.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
