Legutóbb ott hagytuk abba, megviselte, hogy nem indulhatott az Ultrabalatonon. Sikerült helyrerázódni?
Százszázalékosan még nem – kezdte a hosszú ideje az Egyesült Királyságban, Gloucesterben élő Tóth Attila, aki mind a tizenhárom Ultrabalatonon célba ért, ezzel magyar rekorder. – Nekem az Ub-n kívül is elmaradt minden verseny, ráadásul szeptember óta nálunk megint csaknem minden bezárt. Szinte csak akkor hagyom el a házat, amikor futok. Mivel otthonról dolgozom, nyolctól ötig leköt a munka, csak utána edzhetek, már sötétben, plusz a megszokott, nem túl távoli helyekre, például Walesbe sem járhatok el. Szóval, annyi marad, hogy sötétben a környéken szaladgálok…
Nehéz kedélyesnek lenni.
Így igaz. Az dobta fel az elmúlt időszakot, hogy haza tudtam utazni. Az új mutáció megjelenése miatt kitört őrület előtt, talán az utolsó géppel indultam haza Bristolból, ami egyébként hónapok óta az első is volt. Úgy éreztem, ha nem is találkozom a rokonokkal vagy a barátokkal, már akkor is jó, hogy máshol vagyok. Végül persze, a szabályok betartása mellett, összefutottunk. A két hét aztán háromra nyúlt, mert a járattörlések miatt csak a tervezettnél később tudtam visszaérni.
A Land’s End to John O’Groats kihívás is feldobta?
Az év vége a futás szempontjából mindig elég nehéz, novemberben, decemberben és januárban nehezen találok motivációt, hiszen még minden esemény távoli, most különösen. Mivel nem szabad egyszerre több emberrel találkozni, a jó társaság is hiányzik, amely feldobhatna. A párom már korábban is látta, hogy minden bajom van, felvetette, miért nem keresek egy virtuális futókihívást. Én igazi helyszínen akartam futni, szóval először nem kértem az ötletből – végül megtaláltam a kihívást, amelynek keretében a sziget legdélebbi pontjától a legészakibbig kell elfutni.
Miért éppen ez ragadta meg?
Ez amolyan klasszikus, a korábban az Ultrabalatonon is nyerő Dan Lawson tartja a rekordot. Éppen tavaly futotta, 9 nap, 21 óra 14 perc és két másodperc alatt teljesítette a 875 mérföldet, azaz 1408 kilométert, ráadásul két éve, amikor ugyancsak próbálkozott, egy szakasz erejéig én is vele tartottam.
A virtuális versenyben ugyanezt a távot futjuk, gondoltam, jó motiváció lehet arra, hogy a sötétben is nekiinduljak edzeni. Akkortájt gyakran megtaláltam a kifogást, hogy a heti pihenőnapom mellett még egy napon ne fussak, pedig a fáradtság vagy a »van még elintéznivalóm« nem valódi indok.
Egyébként rengetegen jelentkeztek a versenyre, november 23-án a nyolcadik turnus indult, és talán kétezernél is többen startoltak. Egy év alatt kell teljesíteni a távot, ami szinte a boltba sétálással is összejöhet, ám ha tíz hét alatt sikerül, bekerülsz a legjobbak közé.
Ez volt a cél?
Dacára a virtuálisan futásnak, az útvonal is tetszett, ám igen, alapvetően szerettem volna a legjobbak közé kerülni. Száznegyven kilométeres hetek vártak rám. Nagyjából a huszadik helyen értem célba, de ez nem is érdekelt, csak hogy a tíz héten belül maradjak. Egyébként nagyon jól kitalálták az egészet, mert egy-egy érdekesség, amikor, mondjuk, egy híd vagy épület mellett elhaladva mindig kapsz egy képeslapot. Aztán például egyik este láttam, hogy átfutottam az egyik ismerősöm településén, este írtam is neki. Mire mondta, miért nem szóltam előbb, kinézett volna hozzám – jópofa részletek ezek. Csupa olyasmi, ami segít, amikor sötét van, esik az eső, és fúj a szél, én meg öltözködöm, hogy lefussam a huszonöt-huszonhét kilométeremet.
Mennyire kellett megerőltetnie magát?
Az elején azért igen, mert amikor készülök egy versenyre, ugyan futok heti száznegyven kilométernél többet is, viszont azért százhúsz-százharminc kilométernél megállok. Végül kilenc hét és két nap kellett, amelybe ráadásul bezavart, hogy otthon tíz napot karanténban kellett töltenem. Továbbá az is, hogy dolgoztam Magyarországról is, és az ottani idő szerint hatkor végeztem, viszont nyolc után már nem lehetett kint lenni, ezért úgy kellett az ajtóból ugrani, hogy legalább két órát tudjak futni. Az is motivált, hogy minden száz mérföld, azaz százhatvan kilométer után újabb képeslapot kaptunk, szóval mindig szerettem volna elérni ezt a távot a hét végére.
Kedvet kapott, hogy egyszer igaziból is átszelje a szigetet?
Az a bajom a klasszikus útvonallal, hogy főútvonalon, kamionok mellett halad. Amikor Dawnnal tartottunk, akkor is sokszor kacsáztunk a járművek között. Két-három hét ilyen körülmények között nem szimpatikus, mert ha a kamionosok nem hajtanak, hanem csak merő szimpátiából ránk dudálnak, már az is levisz az útról. Azon viszont gondolkodtam, hogy a két végpont megtartásával alsóbbrendű utakon végigcsináljuk. Persze így sokkal hosszabb lenne az útvonal, ám jóval élvezhetőbb is. Ugyanakkor rengeteg idő, szóval lehet, hogy csak részleteiben hajtjuk végre, de klassz lenne.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
