A tizenhétszeres magyar bajnok snowboardos Zarándy Andrásnak néhány évvel ezelőtt nagyon megtetszett Vincze Zsófia futóblogja (róla korábban mi is írtunk) és az a szenvedély, amelyet a blogot olvasva érzékelt. Miután már egy ideje ő is futott, úgy döntött, ki akarja próbálni, hogy mekkora terhelést bír el.
Szép fokozatosan, évről évre növelte a távokat, az idén pedig sikeresen célba ért az Ulrabalatonon. Annak ellenére, hogy sikerült körbe érnie, nem tervezi, hogy újra elindul rajta – egyedül legalábbis semmiképp.
„Az Ultrabalatonnak és nekem már nincs dolgunk egymással. Minden próbálkozáskor fizikai korlát szabott határt a futásaimnak, amikor már azt éreztem, hogy lépni sem tudok, kiszálltam. Első alkalommal száz, egy évre rá százharmincöt, tavaly pedig százötvennégy kilométerig jutottam. Most, hogy sikerült teljesítenem, úgy gondolom, sokkal könnyebb célba érni, mint meghozni azt a döntést, hogy mára vége, nem megyek tovább. Az idén fizikailag erősnek és felkészültnek éreztem magam, és vártam a mentális tusát, de nem »érkezett meg«, így végig motivált tudtam maradni. Ennek ellenére még mindig az a véleményem, hogy ennyit lehetetlen lefutni.”
Andrásnak két segítője is volt a versenyen. Felesége, Debreczeni Dóra (aki az egyik legnagyobb magyarországi futóközösség, az Adidas Runners csapatkapitánya), aki futóként maximálisan társa tudott lenni a nehéz órákban, valamint bátyja, István támogatására is számíthatott a csaknem harminc óra alatt.
„A segítők nélkül indulókat külön dobogó illetné meg, elképesztő teljesítmény lehet úgy végigmenni. Így is nagyon fárasztó volt Dórinak és Istvánnak a nonstop bringázás, autóvezetés felváltva. Rengeteget segített a sok üzenet, amelyeket a verseny alatt felolvastak nekem, de három barátom is meglepett, és néhány kilométer erejéig beálltak mellém futni. Volt, aki a családi nyaralásából hazafelé menet állt meg a Balaton partján csak azért, hogy öt kilométert fusson velem. Fantasztikus érzés volt.”
A sportolónak az ultrafutás a fáradtság fogalmának átértékelődését és a nosztalgiázást is jelenti.
„A felnőtt emberek sokszor keresik a gyermekkor önfeledt létét, azokat a helyzeteket, amelyeket gátlásos felnőttként már nem vállalnak – az ultrafutás pedig nagyon hasonlít erre az állapotra. Például ha a segítőd félóránként rád szól, hogy egyél, te pedig dacos gyerekként csak rámordulsz, hogy nem kell, nagyon emlékeztet arra, hogy milyen is volt gyereknek lenni. De az ultrázáshoz az is hozzátartozik, hogy bokor híján az út szélén guggolsz húsz óra futás után, mit sem törődve azzal, hogy ki lát éppen.”
Az Ultrabalaton után négy héttel András sikeresen teljesítette a legnagyobb magyar terepfutóverseny leghosszabb távját, a Salomon Ultra Trail Hungary 112 kilométeres versenyét.
„Időzített bomba volt ez az ötlet. Vagy menni fog, vagy nem alapon indultam el. Hihetetlen boldogság, hogy sikerült. Minden teljesítés ad egyfajta magabiztosságot. Hektikus az életem, edző és edzésterv nélkül futok átlagosan hetven kilométert hetente, de arra nagyon figyelek, hogy ötven alá ne menjek. Imádom az instant köröket, amelyekre nem kell előre nevezni. Így sokat futok terepen, de szívesen járok ki a Margitszigetre is.”
Az idén már több nagyon hosszú futás nem szerepel András tervei között, azonban feleségével szeretnék körbetekerni a Balatont, valamint az őszi versenyszezonban a korábban futott félmaratoni és maratoni egyéni csúcsain is javítani szeretne.
Ilyen volt az Ultra Trail Hungary – belülről
Zarándy András a Facebook-oldalán megírta az UTH-élményeit, ebből közlünk most részletet. A teljes élménybeszámoló itt olvasható el.
„Megörültem, hogy az idén négy hét van az Ultrabalaton és az UTH között. Gondoltam, benevezek egy rövidebb távra, mert 2018-ban nagyon tetszett ez a verseny. Majd amikor eljött a nevezés pillanata, a legördülő menünél bekapcsolt valami az agyamban, és beneveztem a 112 km-es távra. Sem előtte nem volt tervben, sem utána nem éreztem, hogy ez normális, de így jártam. Elvárás nem volt, kicsit még fáradékony voltam, bokáim még érezték az UB-t, az UTH pályáját nem ismertem, segítőt nem sikerült találnom, és szerencsére a nap is kisütött.
Az utolsó hét teljes pihenéssel és sok alvással telt, ami kezdett helyre tenni, hangolódtam a versenyre. A rajt előtt két órával érkeztem a versenyközpontba, minden a terv szerint ment: rajtszámátvétel, depók elküldése, kötelező felszerelés ellenőrzése, majd becsekkolás a rajtzónába. Teljes pihentséggel és energiával rajtoltam el. Figyeltem a pulzust, Dobogókőig a jól bevált frissítésemet alkalmaztam: egy-egy kókuszrúd és egy-egy zselé, ami az első ellenőrző pont után meg is tette a hatását. Ameddig a többiek élvezték a lefele száguldást, én 20 percenként a sötét erdőben gubbasztottam. Mindemellett a lefeléket nagyon nehezen viselte a bokám, tehát örömfutásnak nem nevezném.
Amikor beértem Pilisszentlélekre, minden zselét kivettem a hátizsákból, és innentől a kókuszrúdra és a frissítőpontok banán-, ropi-, izotóniásital- és kólakínálatára bíztam magam. 30 km környékén kezdődött az érzés, hogy a Tippmix nagyon jó szorzót fizetne a célba érkezésemre, ami el is bizonytalanított, de próbáltam elhessegetni a hátralévő táv gondolatát és csak a következő hegyre vagy frissítőre koncentrálni. Kezdett melegedni az idő, jött Prédikálószék, igyekeztem összeszedni magamat. Felfele megpróbáltam Csáky „Chey Van” Laci sporttárssal jópofizni, aki nálam is jobban gyengélkedett, tehát egy fejbiccentéssel tudomásomra juttatta, hogy most nincs ingyen vicc.
A nap felülről perzselt. Mivel itt már rég nem ettem zselét, és figyeltem a sópótlásra, teljesen helyre állt a gyomrom. Hihetetlen, hogy ilyen terhelés mellett még regenerálódni is tud a szervezet.
Az út Visegrádig nagyon tetszett, sohasem jártam erre. Dobogókő óta először jólesett a futás! 92 km-nél nyugtáztam, hogy még mindig jól vagyok! Tudtam, hogy csak idő kérdése, de célba fogok érni. Azonban Szentendre nem akart közeledni. Ezt az érzést ismerem már máshonnan, és meg sem lepődők, csak halkan tűröm, ahogy minden lépés próbára teszi a józan ítélőképességemet.
Majd a célegyenesben találtam magam. A városban taps fogad, fütyülnek, és valahogy olyan őszintének, tisztának és egyszerűnek tűnik minden. Fáradtságot nem is éreztem, csak élveztem, ahogy belebegek a célba! Próbálom felidézni, hogy milyen volt az elmúlt több mint 18 óra, de nem megy. Csak most van, csak a jelen. Élvezem minden pillanatát. Sikerült!”
