Addig hülyéskedtem, amíg baj nem lett… A kora reggeli futásnál, amikor a hobbifutót már megkínálja erejével az ébredező nap, azzal hűtöttem le magam edzés közben, hogy a jobb vagy bal oldalammal finoman belefutottam az utat szegélyező, nedvességben „ébredező” bokrokba, vagy a beton fölé belógó fűzfák ágairól lerázott vízcseppek formájában zúdítottam magamra a hajnali harmatot. Minden gond és baj ellenére továbbra is azt mondom: fantasztikus érzés, amikor ez a piciny és szinte láthatatlan vízpermet enyhet ad.
A leginkább frissítő pillanat az, amikor az ember vádliját, combját lepi be a hirtelen fridzsiderhidegnek tűnő pára, de a növényzettel sűrűn benőtt részeken ötven-száz méterenként fejmagasságban is megmártózom ebben a természetes zuhanyban.
Nos, eddig nem volt semmi gond.
Az elmúlt hét vége felé – amikor amúgy a legnagyobb meleg miatt a legtöbb kocogó arra panaszkodott, hogy a nagy esőzés után hirtelen beköszöntő kánikulában lépni sem volt erő – menet közben a hátamon iszonyúan fájni kezdett egy pont, szinte égetett, s ahogy a futótrikó hozzáért, egyre diszkomfortosabb lett az érzés. Kidörzsölődésre gyanakodtam, mégpedig azon logika szerint, hogy az előző blogrészben megénekelt terepfutásra hosszú idő után egy különlegesebb kulacstartó mellényt vittem ki, amely meggyötörhette a bőrömet.
Nos, nem…
Küzdöttem a fájdalommal néhány napot, aztán pünkösd előtt csak bekopogtattam az ügyeletre, hogy nézzenek már rá a hátam közepére, és hallgatva a doki hümmögését, s tudva, hogy összeszorított fogakkal sem bírtam magamban tartani egy-egy fájdalmas nyögést, amikor megnyomogatta a célterületet, éreztem, hogy innen nem megyek ki minimum ragtapasz nélkül. A bőrgyógyászati beutaló pedig már arra is rádöbbentett, hogy lesz nemulass futásügyileg is, és a tippelgetés valósággá vált. Nézés, bökés, nyomás – volt olyan másodperc, amikor kemény fájdalompróbát kellett kiállni, szóval bejött a magamban is elmormogott jóslat, mert végül minimum hathetes futás- és sporttrikódörzsölés-mentes kúrát, valamint kenceficézést írt elő a doktor.
Az elkövető ismeretlen: kullancs, pók, darázs, hangya vagy valami bokor- és falevélen hintázó ufó szúrhatott meg, és lett aztán az apró pöttyből komoly, kezelni való duzzanat. Legalábbis ezt logikáztuk ki a rendelőben, amikor a súlyos bőrpírt és gyulladást kiváltó okra terelődött a szó, s így kénytelen voltam elmondani, hogy futóedzés közben a bokros és fás környezetben mivel bohóckodom nyárelőn, amikor próbálom hűteni magamat a természet adta lehetőséggel.
Ebben a vízpermet-megmártózásban fordulhatott elő, hogy magamra ráztam egy potyautast, aki a trikó alatt már nem érezte magát annyira komfortosan, mint a levélsűrűben, és menekülni próbált – azaz, a maga védekező mechanizmusát bevetve támadott, harapott, szúrt, szívott…
No, hogy hosszúra ne nyújtsam: receptem van arról, hogy nincs futkosás.
S mára – ha nehezen is, de – elfogadtam, ha a rovarcsípés miatt elveszhet az álom, lesz lehetőség még pótolni az ötven kilométeres távot. A gond az, hogy ezzel a diagnózissal a hátam mögött (…) egyelőre itt a mese vége, igaz, az Öregfutó utca és az Ultra Lupa-tó biztosan nem fut el előlem – az más kérdés, hogy egyelőre lépni sem tudok a céljaim felé.
A fene sem gondolta volna, hogy eljön a pillanat, amikor a hátam miatt nem emelgethetem – a lábamat…
