A hír eltörpült az egyéb világszenzációk mellett: Maráz Zsuzsanna 2018. szeptember 29-én, szombaton kora reggel Leónidasz király Spártában álló szobrának talpazatát megérintve megnyerte a Spartathlon női versenyét.
Kétszáznegyvenhat kilométert futott le szinte megállás nélkül 27:05:28 óra alatt Athéntól Spártáig, bejárva annak az útnak a felét, amelyet az ókori háborús hírvivő, Pheidippidész egy szál saruban, az ellenséget hegyen-völgyön kikerülve is lefutott, hogy segítséget kérjen a görögökre özönlő perzsák ellen (a futárnak ráadásul rögvest vissza kellett térnie Spártából Athénba a Leónidasz királytól kapott válasszal – természetesen futva). Nem szeretnék untatni senkit a Spartathlon részletes történetével, hiszen miután a világ egyik legnépszerűbb hosszú távú versenyéről van szó, a Wikipedián s az internet egyéb bugyraiban minden fontosabb, érdekesebb információ, adat, leírás, interjú kapásból megtalálható és elolvasható.
Hanem a magyarokról már inkább írnék többet.
Maráz Zsuzsa mostani Spartathlon-győzelme ismét a világ fölé emelte ezt a csöpp országot, s ami az emberfeletti, ugyanakkor csodálatos teljesítmény kapcsán még inkább szívbe markoló: az Esztergomban élő és dolgozó orvosasszisztens hölgy elmesélte, hogy hosszú-hosszú kilométereken át, amikor erőt, hitet kellett merítenie valahonnan – miután az ultrafutás zömében magányos sporttevékenység, leginkább a saját lelkéből –, a Himnuszt énekelte magában.
Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel – egyetlen mondat, de lám, annál hatalmasabb érzést generál. Jelképezi, mit jelent valóban sportolónak lenni, mit jelent, amikor valaki a saját erejével, akaratával küzd azért, hogy valóra váltsa az álmát.
A sajátját is – és a sportsikerre mindig büszke magyarokét.
Lehet, persze, hogy szeptember 29-én a világban történtek fontosabb, látványosabb, érdekesebb események is annál, mint hogy egy apró hölgy 246 kilométerrel a lábában célba ért Spártában – mint ahogyan ugyanezt megtette a férfiak között negyedik helyezett Bódis Tamás is, aki ráadásul első Spartathlonján alkotott hatalmasat. Ám abban a pillanatban ez a bolygómérethez viszonyítva semmi kis táv jelképezte mindazt, amiért érdemes élni, hogy a tiszta akarat, a boldogság legyőzhet bármilyen kínt, s kiderült, hogy a robotizált, mátrixba szédülő társadalomból kiszakadva érdemes megküzdeni – az élettel.
Igen, az élettel. Hiszen naponta tapasztalhatjuk, hogy ebben az agyament modernizmusban már az is egyre nagyobb gondot okozhat, hogy valaki sétálva eljusson A-ból B-be a saját lábán – nemhogy futva; szomorú látni a szomszédot, aki jelentős túlsúlytól szuszogva a két sarokra lévő boltba is autóval megy (napjában többször is); egyre inkább féltjük és sajnáljuk gyermekeinktől azt a 246 lépést (nemhogy a 246 kilométert…), amelyet az iskola kapujáig kell megtenniük, s különösebb fenntartás nélkül írjuk a testnevelő tanárnak szóló üzenetet, hogy „Tisztelettel kérem gyerekemet a mai testnevelésórán való részvétel alól felmenteni.”
Ilyesféle érzelmi mélységig mégsem vinném le a Spartathlon-futást. Ugyanakkor felhelyezném akár az olimpiai bajnoki cím magasságáig, mert Maráz Zsuzsanna (vagy a korábbi magyar győztesek, Lubics Szilvia, majd az amerikai színekben versenyző Nagy Katalin, korábban pedig Bogár János) esetében is van néhány apró, ugyanakkor jelentős részlet, amely ezt a hatalmas teljesítményt a leginkább megbecsült tettek közé emelheti. A felkészülés az ultratávokra ugyanis nem csupán elhatározás kérdése (bár fontos szelete), hosszú évek kellenek ahhoz, hogy valaki az első ötszáz métertől eljusson az öt, tíz, tizenöt, huszonegy, negyvenkét, majd pedig száz, kétszáz és végül kétszáznegyvenhat kilométerig – és eközben az a boldog ember maradjon, aki a futás révén is lenni szeretne. S ezt a boldogságfaktort (ahogy divatosan mondják: a flow-t) a hétköznapi futások során teljesített távokra szánt órákban, a családtól elvett szabadidőben kell megtalálni. A magyar ultrások mindegyike amatőrként hódol hobbijának, miközben – ha valóban megvan benne az akarat lefutni az előtte álló távot – ugyanolyan profizmussal kell készülnie, mint azoknak a sportolóknak, akiknek minden egyes napjuk minden egyes perce a minél jobb eredmény elérésének van alárendelve, akiknek minden körülmény (edzők, létesítmény, felszerelés, eszköz, étel, ital, juttatás) adva van, s a minél sikeresebb versenyzést segíti.
Nézzük csak: a Spartathlon-győztes Maráz Zsuzsannának edzőterepe az esztergomi járdák betonja, a Duna-parti homokos terep, a visegrádi erdő ösvénye, saját kerékpárjának pedálja, maga indul el új futócipőt vásárolni, ő olvas utána annak, milyen a helyes táplálkozás, ő fizeti be a verseny nevezési díját és az edzője által elkészített edzéstervet.
Apropó, az edző…
Sajnos méltatlanul keveset beszélnek és írnak arról az emberről, aki a magyar Spartathlon-győztesek felkészítését vezeti immár hosszú évek óta. Lőrincz Olivér mind Lubics Szilvia, mind Nagy Katalin és most Maráz Zsuzsanna esetében is bizonyította, hogy a világ egyik legnagyobb mestere a hosszú távú futásra való felkészítésnek. Az ugyanis nem lehet véletlen, hogy a hétköznapi anyaszerepből a sport, a mozgás, a futás felé mozduló hölgyek edzés- és versenytervezése révén olyan klasszisteljesítményt tudtak és tudnak nyújtani, amely a legmerészebb sportolói álomig, a győzelemig vezette el őket. A magyar atlétika büszke lehet múltjára és jelenére, hiszen Iharos Sándortól Baji Balázsig megannyi kiválóság koptatta már idehaza a salakszemeket és a rekortánt, ráadásul a nagyszerű sportolói teljesítmények mögött mindig ott volt s van is a nagyszerű, arany (vagy ezüst-, vagy bronz) fedezetű edzői munka, a tudás, a türelem, az odafigyelés. Mégsem hallani szinte soha annak a dicséretét, aki nem a profi közegben, hanem a hatalmas tömeget jelentő szabadidős sportolók világában alkot elképesztően jelentőset évről évre, futóról futóra. Márpedig ennél nagyobb szakmai kihívás nem létezhet a sportvilágban. Tavaly Lubics Szilvia neve ott szerepelt a legjobb magyar női sportolónak megválasztható versenyzők között, s nem lenne túlzás, ha idén a háromszoros Ultrabalaton-győztes és immár Spartathlon-első Maráz Zsuzsannára is voksolhatnának az év végén a magyar sportújságírók. De ugyancsak ideje lenne Lőrincz Olivért is viszontlátni a legjobb edzők felsorolásában, mert – nem győzöm újra és újra leírni, hangsúlyozni, sőt kikiabálni – az elmúlt évtized során szakmai tudása révén három magyar női futót repített a 246 kilométeres táv végén az első helyig, azt pedig hirtelen bajos lenne összeszámolni, hogy hány versenyzője teljesítette sikerrel az Athén–Spárta közötti távot.
S akkor itt lépjünk is fel egy újabb lépcsőre a Spartathlon-teljesítések kapcsán.
Bárhol járunk a világban, büszkén feszítünk, ha meghalljuk a szót: magyar. A földgolyónak nagyon sok helyén tudnak a hazai spartathlonisták mindegyikéről, vagyis országunk neve a hobbifutói teljesítések és sikerek révén szintén rangos márka, s olyan polcon van jelenleg is, amelyre hatalmas, nagy lélekszámú, így nagyságrendekkel több futófanatikussal büszkélkedő nemzetek a leghatalmasabb befektetéssel sem tudnak felkapaszkodni.
A Spartathlon-dicsőségeket megalapozó legendás magyar akaratra, elszántságra, virtusra lehetne építeni, hiszen a győztesek országimázs-építésének köszönhetően milliók kezdtek el kocogni.
Maráz Zsuzsanna a most következő csendesebb időszakban ismét lefut majd tíz, húsz, harminc kilométert. Mi pedig annyit tehetünk, hogy fejet hajtunk minden lépése előtt, s néhanap büszkén gondolunk arra, hogy 2018 szeptemberének végén Spártában egy csendes estén őérte, általa pedig Magyarországért szólt a Himnusz, amelyet 246 kilométeren át magában énekelt – hogy legyen ereje célba érni.
Csodálatos futás lehetett.
(Megjelent a Nemzeti Sportban 2018. október 5-én, az Alapvonal című rovatban)
