Számított ilyen kiugró eredményre az Európa-bajnokságon?
Éremre nem, de amikor év elején elkezdtük a felkészülést, az edzőmmel, Rácz Sándorral arról beszéltünk, hogy a legjobb nyolcba azért be kellene kerülni – mondta az Eb-bronzérmes Madarász Viktória a Nemzeti Sport Sportkrém mellékletének adott interjújában. – Csak átsuhant az agyunkon, nem is foglalkoztunk vele többet, csak gyűrtük az edzéseket. Aztán, amikor az Európa-bajnoki nevezés lezárult, láttuk, hogy az időmmel a hetedik-nyolcadik helyen állok, illetve menet közben változott a mezőny is. Igaz, ezeket akkor nem követtem, csak közvetlenül a verseny előtt, már Münchenben ültünk le Sanyival kávézni. Ő mondta, hogy a mezőnyben már a negyedik vagyok, amin kicsit meg is lepődtem, hogy nahát, mik vannak!
Melyik ellenfelétől tartott?
A görög Antigoni Driszbioti és a spanyol Raquel González kiemelkedik, jól szerepeltek az oregoni világbajnokságon is, rajtuk kívül a lengyel Olga Niedzialek is jobbat gyalogolt az én időmnél Eugene-ban. Az utána következő spanyol, olasz és ukrán lányokkal szorosan követtük egymást, nem lehetett tudni, ki érkezik be közülünk előbb, kinek milyen napja lesz. Úgy készültünk, hogy velük kell majd megküzdenem Münchenben.
Aztán másképp alakult?
A verseny napján meleg volt az idő, ami boríthat minden esélyt, ezért túlvállalni sem akartuk magunkat, megállapodtunk Sanyival, milyen tempót menjek. Megbeszéltük, hogy azt tartsam, ne törődjek a többiekkel, ne pánikoljak, ha ellépnek tőlem, menjenek csak nyugodtan, mások versenyét úgysem tudom befolyásolni. Persze semmi sincs kőbe vésve, és ha közben érzem, hogy menni fog gyorsabban is, akkor váltsak nyugodtan. Végig a saját tempómban daráltam le a versenyt, csak a végén lassultam kicsit gyomorprobléma miatt.
Nem kezdett el izgulni, amikor látta, hogy ebből kiugró eredmény is lehet?
Régen jobban stresszeltem, de a müncheni Eb előtt sikerült elengedtem az eredménykényszert, megráztam magam, most már nem görcsölök, arra gondolok, hogy csak én vagyok és a pálya. Ugyanazt az érzést kellett megtalálnom, mintha a Margitszigeten edzenék. Verseny közben azért bevillant, hogy a harmadik vagyok, és ebből érem is lehet, de észleltem, hogy a többiek lemaradnak, és nem akartam elizgulni a végét, mert akkor a mozgás és a légzés is megváltozik.
Mikortól érezte, hogy érmes lehet?
Húsz kilométer környékén szakadt el előttem a görög és a spanyol gyalogló, majd olyan huszonötnél Sanyi bekiabálta, hogy van két perc előnyöm a lengyel ellenfelemmel szemben. A fordulókban egyébként én is láttam, hogy folyamatosan, körről körre nő az előnyöm, közben figyeltem a pálya szélén a lengyel csapatból az egyik srácot, aki az én időmet is figyelte, és úgy vettem ki a reakcióiból, hogy a lengyel lány valószínűleg elszámította magát és idő előtt ellőtte a puskaporát.
Kanyarodjunk vissza mindennek az elejére. Milyen gyerek volt?
Egy kisangyal! Jó, azért anyu mesélt egy-két dolgot, például hogy mindig rám kellett szólni, hogy a járdán menjek, ne az úton, ami a mai napig megmaradt, mert a Margitszigeten is az úton edzünk, ahol a buszok járnak, igaz, a szélén, hogy ne zavarjuk a forgalmat. Nagyon szerettem fogócskázni, ha sétáltunk, az összes kutyát meg akartam simogatni a kerítésen átnyúlva, bár sajnos ők ezt nem mindig értékelték. És állandóan valamilyen kisállatot vittem haza, amit találtam.
Hogyan és miért kötött ki a gyaloglás mellett?
Tulajdonképpen az UTE-pályán nőttem fel, mert a szüleim 1996-ban megkaptak ott egy gondnoki állást, ami szolgálati lakással járt a pályán belül. Ez is közrejátszott abban, hogy sportoló lettem, éjjel-nappal ott voltam, emlékszem az esti sütögetésekre, vagy amikor a vizesárokban fürödtünk matraccal. Persze sportoltam is, futottam, 1998-ben Csoma Ferenc csoportjába kerültem. Előtte kipróbáltam egy-egy edzés erejéig az ugrásokat, dobásokat, de nem jöttek be annyira, és nem is mentek annyira jól. A futás viszont igen, 2004-ben kijutottam a grosettói junior-világbajnokságra háromezer akadályon, amivel csak az volt a bibi, hogy rettegtem az akadálytól, mert már akkor sem voltam túl magas, és nekem óriásinak tűnt.
Ezek szerint addig nem is gyalogolt?
Már 2005-ben kerültem a Honvédhoz, ott találkoztam először a gyaloglással, de nem is igazán értettem, mit és hogyan csinálnak, kicsit viccesnek találtam, és úgy voltam vele, hogy te jó ég, én ezt biztosan nem akarom kipróbálni!
Heti egy-két alkalommal volt közös gimnasztikánk, amiben volt futó- és gyaloglóiskola is, de az utóbbit sosem végeztem el, hiába mondogatták, hogy próbáljam ki, ellenálltam. Aztán megismerkedtem az akkori párommal, aki a mostani edzőm, az ő hatására az egyik hétvégén végül rávettem magam, amikor nem látta senki. Nem is volt olyan rossz, így aztán szóltam az edzőmnek, hogy mégis megpróbálkoznék ezzel a gyaloglással.
Könnyen ment?
Hát nem! Mondta, hogy rendben, akkor gyalogoljak egy kört, azaz négyszáz métert maximális tempóban. Egyszerűen szörnyű volt, már olyan értelemben, hogy a négyszáz méter után úgy éreztem, mindenem fáj, mert a gyaloglás teljesen más izomcsoportokat mozgat meg, mint a futás. Több napig izomlázam volt, de a kedvem megjött, és egy ideig egyszerre csináltam a kettőt.
Madarász Viktória rengeteget edz, ami behatárolja a szabadidejét is, de ha végre van egy pihenőnapja, akkor a pihenésé a főszerep, csak leheveredik a kanapéra, filmet néz, és nem feltétlenül vágyik aktív programra. „Szeretek kirándulni, moziba járni, de persze csak akkor, ha éppen nincs akkora pörgés – mondta. – Sütni is szoktam, de az veszélyes, mert nem mindig lehet, figyelnem kell az étkezésre, és sokszor energiám sem marad rá. És persze a zene mindig szól a háttérben, állandóan valami különlegességet keresek.”
Gyorsan sikerült átállnia?
Tulajdonképpen igen. Az első nemzetközi gyaloglóversenyem a 2006-os világkupa volt a spanyol A Corunában, amelyen megfogott a hangulat és a társaság. Ekkor alakult ki végleg bennem is, hogy igen, ezt szeretném csinálni, és ebben szeretnék előrelépni. Az igazi áttörés viszont két év múlva jött el, amikor a besztercebányai Juraj Bencíkhez kerültem, ő lett az edzőm. Egy mexikói edzőtáborban találkoztunk először, felajánlotta a segítségét, mert úgy látta, nem jó az edzéstervünk, hiszen kétezer-négyszáz méter magasan voltunk, és ilyen magaslaton el lehet szúrni a felkészülést, ha túl erősen végezzük. A kapcsolatunk később is megmaradt, és Sanyival 2008-ban megkerestük, hogy segítsen, az ő tudása és szakértelme a mai napig nagy hatással van a gyaloglásomra.
Mikor és miért váltott húsz kilométerről harmincötre?
Nagyon sokáig húsz kilométeres gyalogló voltam, és az edzőm, Rácz Sanyi mondogatta, hogy a hosszabb táv jobban passzolna nekem, eredményesebb lennék. A tokiói olimpián szerették volna behozni az ötvenet, én viszont imádkoztam, hogy ne tegyék, mert az túl hosszú nekem, annyit nem szeretnék gyalogolni. Végül nem került be az olimpiai programba, és ezután jött képbe a harmincöt kilométer, amit ki is próbáltunk egy októberi, besztercebányai versenyen. Nem készültünk rá külön, ezért kicsit izgultam is, hiszen mégiscsak az első versenyem volt ezen a távon, de végül óramű pontossággal sikerült megcsinálni, amit elterveztünk. Ráadásul a helyszínt nagyon szeretem, a hangulat sokat adott, és itt döntöttük el, hogy váltunk. Idén áprilisban, a gyűgyi magyar bajnokság volt a második versenyem, és most a müncheni Európa-bajnokság a harmadik.
Miben más a hosszabb táv?
Az edzéseimben nagy változás nem volt, mert ugyan a résztávos edzések kitolódtak akár huszonöt kilométerre, de előtte is sokszor gyalogoltam edzéseken harminc-harmincöt kilométert, a húsz kilométert mindig felülről közelítettük meg. És az is sokat számított, hogy sérülésmentesen sikerült lehoznom az összes edzést, edzőtábort, nem kellett kihagynom semmit. A hosszabb táv a tempóját nézve lassabb, így nézve talán könnyebb, de a húszas tempó idővel ki fog tolódni harmincötre, már ha az ember labdába akar rúgni egy világbajnokságon. Először aggódtam, hogy mentálisan milyen lesz, végig tudom-e csinálni a harmincöt kört az egy kilométeres pályán, aztán Münchenben már nem is néztem a körszámlálóra, sőt, még az órámon sem figyeltem a részidőt, csak az egyik frissítőnél kérdeztem meg Sanyit, mennyi van még hátra.
Egy edző miben tud segíteni egy ilyen hosszú versenyen?
Engem eleve megnyugtat, ha Sanyi kint van velem, mert összeszokott páros vagyunk, mindig látja rajtam, ha valami nem stimmel. Nekem mentális biztosíték, hogy tudom, ő ott áll a pálya szélén, adja a frissítőt, végzi a háttérmunkát, ha kell, szerez jeget, vizes törülközőt, egyszóval mindent megold. Menet közben folyamatosan buzdít, technikai tanácsokat ad, verseny előtt megbeszéljük, mi lesz a taktika, közben mindig mondja, ki van mögöttem, mekkora az előnyöm. Egyébként a mai napig megkérdezik tőle a versenyek előtt, hogy ő is kér-e rajtszámot, amire nagyon büszke.
Mit tart az erősségének?
Kitartó vagyok, bármit mondanak, szó nélkül végigcsinálom, legyen bármennyire hosszú és nehéz az edzés. Szeretem feszegetni a határaimat, ha elérek egy szintet, egy időt, mindig javítani akarok rajta, ami előrevisz, mert képes vagyok mindent beáldozni érte.
Van valamilyen kabalája?
Ha annak minősül, hogy a versenynapokon éjjel-nappal napszemüveg van rajtam, akkor igen. A rajt előtt e mögé bújok, és zenét hallgatok, a latin vonalat szeretem, a reggaetont, a merenguét, a mexikói rapet, ilyeneket. A nyújtásban is megvan a saját rutinom, ilyenkor bezárkózom a saját kis világomba, verseny előtt nem vagyok annyira közlékeny, nem szoktam bratyizni senkivel. Elvagyok magammal, igyekszem fejben összerakni a tempót, elképzelni a mozgást.
Kedvenc versenye?
Egyrészt minden verseny Szlovákiában: Besztercebánya, Nyitra, Dudince (Gyűgy), Bacuch (Vacok)! Ezen kívül szeretem az őszi versenyeket Ázsiában, van például Kínában egy négynapos csapatverseny. A spanyolok mindig jó hangulatot csinálnak A Corunában, és a mexikói versenyek is félelmetesen jók, a pályaválasztások különösen. És 2016 áprilisában volt Kínában egy challenge-verseny, ami azért maradt különösen emlékezetes, mert az volt az első nemzetközi viadal, amelyen dobogós lettem.
Meddig szeretné folytatni? Vannak tervei a jövőre?
A jövő évi budapesti világbajnokságig mindenképpen, aztán meglátjuk, hogyan alakul a párizsi olimpiai kvalifikáció. Azzal még kacérkodnék, de tovább nem hiszem, hogy folytatom. A 2012-es olimpia után egyébként a maratoni irányába akartam elkanyarodni, aminek elsősorban anyagi okai voltak, gyaloglásban ugyanis nem nagyon vannak pénzdíjas versenyek, illetve amelyeken van, azokon részt vesz a legszűkebb elit is, a világcsúcstartótól az aktuális olimpiai bajnokig. Ezek a challenge-versenyek azért is nehezek, mert bárki indulhat, nem csak hárman egy nemzetből, mint a világversenyeken. Akkor úgy éreztem, képes lennék váltani, de tovább gondoltam, és a maratonit is a nulláról kellene elkezdenem, mint annak idején a gyaloglást, márpedig nem akartam újra ugyanazt az utat végigjárni. A családdal is megbeszéltem, mindenben támogattak. Tavaly ősszel futottam hat kilométert, az elején bevillant, hogy nem is megy rosszul, lehetne itt keresnivalóm, de gyorsan elmúlt ez az érzés. Újra mindenhol izomlázam volt, és hat kilométer futás után azt mondtam, köszönöm, ennyi nekem elég volt. Én már maradok a gyaloglásnál.
A legfontosabb bőrönd otthon maradt
Utólag vicces, ami legutóbb történt velem, de akkor nagyon nem volt az. A tokiói olimpia után az első harmincöt kilométeres versenyemre mentem a barátommal Besztercebányára, rendesen be is pakoltam mindent, kint elfoglaltuk a szállást, megvacsoráztunk, majd a szobában be akartam készíteni a cuccaimat a versenyre. Kérdeztem a páromat, hol a táskám, ő meg visszakérdezett, hogy milyen táskám, mert az összeset kipakolta az autóból. Mondtam neki, hogy ne szórakozzon már velem, de a bőrönd a sportcuccaimmal csak nem lett meg, mire bepánikoltam, alig kaptam levegőt. Még szerencse, hogy a két legfontosabb dolog megvolt: olyan cipőben utaztam, amiben lehet versenyezni, és volt nálam a frissítő. Megnéztük, még húsz percig nyitva volt este a sportbolt, rohantunk, és amit értem, megvettem, így sikerült mindent beszerezni. Hirtelen felindulásból még az is megfordult a fejünkben, hogy a párom éjszaka hazavezet, fordul egyet és hajnalra visszaér. Még másnap is azon agyaltunk, hol hagyhattuk el a táskát, az ajtó előtt, esetleg a liftnél? De bent volt a lakásban, elbújt az ajtó mögött…
Megjelent szeptember 9-én, a Nemzeti Sport Sportkrém mellékletében. Fotók: Dömötör Csaba
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
