A fotózásnak és makacsságának köszönheti

Civilként mit dolgozik?
Két és fél éve egy svájci iskolánál dolgozom mint marketingmenedzser. Az egyik campus Londonban van, így szerencsés vagyok, mert az iroda biciklivel negyedórára van a lakásomtól, így több időm marad reggel és este az edzésekre. A munkám miatt gyakran megyek Svájcba is, az ottan munkavégzés pedig a hegyek közelében van.

A Seven Summits kemény teljesítmény, fizikai és technikai felkészültséget kíván. Hogyan edzett rá?
Már a mászásokat is úgy szerveztem, hogy minden egyes hegy a következőre készítsen fel, tehát nem a Mount Everesttel kezdtem… Az expedíciók között pedig volt jó néhány négyezres mászásom az Alpokban, mint például a Mont Blanc szólóban, vagy a Matterhorn, aztán 2017 novemberében a 6812 méteres Ama Dablamon is voltam a Himalájában, hogy az Everest előtt még több tapasztalatot szerezzek magaslati körülmények között, egy kifejezetten technikás hegyen. Az expedíciók előtt pedig amennyi időt csak lehetett, a hegyekben és a szabadban töltöttem jól megpakolt hátizsákkal. Sokat biciklizem és futok, ami segít a kardioedzésben, az Everest előtti három hónapban pedig fókuszált tervet raktam össze, és edzőterembe is jártam.

Annak idején mi motiválta abban, hogy elkezdjen komolyan hegyet mászni?
Sok időt töltöttem az Alpokban, valamint a skóciai és walesi hegyekben a kamerámmal, aminek az lett az eredménye, hogy eldöntöttem, szeretnék magasabbra jutni, hogy ott fotózzak. Ezért 2014-ben elvégeztem egy gyorstalpalót, egy háromnapos téli hegymászótanfolyamot Skóciában a Ben Nevis-hegyen, két hónapra rá pedig megszületett az ötlet, hogy belevágok a Seven Summits-sorozatba mint fotós. Újabb két hónap elteltével pedig már ott álltam az első teljesítendő csúcson, az 5642 méter magas kaukázusi Elbruszon, Európa legmagasabb pontján. A motivációt az jelentette, hogy minden hegyről fotót akartam csinálni, hogy a sorozat végén egy kiállítást szervezzek a képekből. Vagyis mindent a fotózásnak és a makacsságomnak köszönhetek…

De miért rögtön a Seven Summitsszal kezdett? Miért nem valami könnyebbel?
Ez a sorozat, a hét legmagasabb hegycsúcs a hét kontinensen nagy kihívásnak tűnt nekem mint fotósnak és kezdő hegymászónak.

És szeretem a kihívásokat, ugyanakkor tetszett az az ötlet is, hogy a világ hét teljesen különböző pontjára juthatok el. Minden hegy és minden expedíció teljesen különbözik egymástól, én pedig imádok utazni és világot látni.

Mikor volt az a pont, amikor elhitte, hogy sikerülhet a sorozat?
Mikor a serpa mászótársam megállt, megfordult az Everest csúcstámadásának reggelén, és rámutatott az oxigénmaszkra, hogy újra működik, ugyanis elromlott, amikor elindultunk a négyes táborból. Abban a pillanatban tudtam, hogy semmi sem állíthat meg minket, hogy feljussunk a csúcsra, amivel egyben sikerül befejezni a Seven Summits-sorozatot.

Melyik volt a legnehezebb csúcs, amelyre feljutott és miért?
Fizikailag a 6190 méter magas észak-amerikai Denali és a 8850 méteres Mount Everest vett ki a legtöbbet belőlem, de mind a kettőre nagyon felkészültem. A Denalin három hétig egy húsz-huszonöt kilós hátizsákkal másztam, a négyes táborig pedig egy tizennyolc kilós szánt húztam magam után. Hét amerikai férfi mászóval voltam egy csapatban, két kötélen másztunk, és nem volt mese, tartani kellett velük a lépést.

Mentálisan az Aconcagua volt a legnehezebb, mert egy négynapos vihar második napján kellett elindulnunk a csúcsra. Aznap nem is sokan értek fel rajtam és a vezetőn kívül, utánunk pedig három hétig senki.

A rossz idő alaposan megnehezítette az amúgy is kemény feladatot. Egyébként az Elbruszon is nehéz dolgunk volt, mert mi voltunk az első csapat, a szezon előtt mentünk, és ott is vihar fenyegetett.

Miért a Mount Everestet hagyta a sorozat végére?
Több okból is, egyrészt fontosnak éreztem, hogy teljesen felkészülten érkezzek a föld legmagasabb hegyéhez, testileg és lelkileg is legyen mögöttem jó pár év és tapasztalat. Az pedig hab volt a tortán, hogy világ tetején fejezhetem be a sorozatot.

Más volt fent a csúcson, mint ahogy elképzelte?
Nem, az Everesten éppen olyan volt, sőt, talán még szebb, mint ahogy elképzeltem. Az érzés és a kilátás hihetetlen belső boldogságot adott. Arról pedig álmodni sem mertem, hogy negyven percet oxigén használata nélkül töltök el 8850 méteren.

Menyire változtatta meg önt az elmúlt négy év, mióta belevágott ebbe a kalandba?
Nem hiszem, hogy sokat változtam volna. A szüleim bíztak benne, hogy végre lenyugszom, amint sikerül felérnem mind a hét hegycsúcsra, de helyette még nagyobb lett bennem az éhség és a kíváncsiság, hogy mennyit bírok.

Akkor nyilván vannak tervei. Hogyan szeretné folytatni? Mi a következő cél?
Van meg jó pár hely, ahol szeretném meglobogtatni a zászlókat. Fejben már meg is van a következő kihívás, de egyelőre még tervezem azokat az előttem álló kalandokat, amik majd elvisznek az úton a következő nagy célig.