Az öt éve alakult Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat már olajozottan működött, amikor a csapat 2008-ban úgy döntött, a 8463 méter magas Makalut célozza meg, bár az eredeti tervben más szerepelt. A világ ötödik legmagasabb hegyére csak 2009-ben akartak menni, de a tibeti politikai helyzet miatt végül váltaniuk kellett.
Az Erőss Zsoltból, Kollár Lajosból, Mécs Lászlóból és Sterczer Hildából álló négytagú csapat először azt tervezte, a Cso-Ojura (8201 méter) és a Mount Everest (8850) északi falára megy, amelyre Erőss ugyan már 2002-ben feljutott, de az utolsó szakaszon palackozott oxigént használt, és szeretett volna visszamenni, hogy anélkül jusson fel.
„Kis, ütőképes és gyors csapat kellett, mert a Makalu magasan fekvő környezetét nem tűri sokáig a szervezet. Az alaptábor ötezer-hétszáz méteren fekszik egy szűk, hideg katlanban, jóval az elfogadható, élettani határ fölött” – mondta Kollár Lajos.
Végül tizenhárom napra volt szükségük, hogy a nepáli fővárosból, Katmanduból indulva ezt a pontot elérjék, de már csak a megfelelő akklimatizáció miatt sem akartak annyira sietni. Mire odaértek, már 14–15 másik vállalkozás is ott táborozott, de a magyarokon és a szintén ott lévő, az abszolút mászóelitbe tartozó orosz Gyenyisz Urubko kivételével valamennyien mesterséges oxigén és serpa segítségével másztak.
„Az élelmezésünk saját kezű besegítéssel egészen jónak volt mondható. Nem hiányzott semmi, még néhány doboz sörünk is volt, ami nem kis szó.”
Ha a hangulat nem is, a külvilággal való kommunikáció a természeti viszonyok miatt nagyon rossz volt. A magyar csapatot két serpa kísérte, Chavang és segítője, a konyhafiú Chiri. Az érdemi munka gyorsan elkezdődött, az első tábort már május 4-én felhúzták 6200, majd a kettest 6600 méteren.
Az Erőss, Sterczer, Mécs trió a hármas tábort az előzőekhez képest messzebb, a 7400 méteren lévő Makalu-nyeregben állította fel. Ezután viszont semmi más dolguk nem volt, mint várni a jó időre az alaptáborban, és szerencséjükre nem is tartott sokáig a várakozás, az időjárás-előrejelezések alapján a csúcsmászásra a május 17. és 19. közötti időszak tűnt a legalkalmasabbnak.
Május 17-én este meg is indult a csúcstámadás, Sterczer Hilda (akinek Katmanduban ellopták a bakancsát, ezért a hegyen Kollár némileg nagyobb kölcsönbakancsában mászott) már másnap tizenegy körül bejelentkezett, és elmondta, kissé szétesett a csapat, ő megy elöl, és 7700 méter körül jár.
Bevárták egymást, de később Mécs László nem érezte jól magát, ezért 8250 méterről visszafordult. Csak ketten mentek tovább a magyar csapatból, és helyi idő szerint 16 és 16:30 között Erőss Zsolt elérte a Makalu 8463 méter magas csúcsát. Felesége, Sterczer azonban az előcsúcson maradt, ami szintben három, távolságban pedig mindössze talán harminc-negyven méterre lehet a hegy tetejétől, de valamiért úgy érezte, nem szabad továbbmennie.
„Mikor már újra lent jártunk, elkezdett idegesíteni, hogy nem mentem fel, de ott fent valamiért annyira biztos voltam, hogy nekem itt nem szabad továbbmennem, annyira erős volt ez az érzés, hogy nem tudtam vitatkozni vele” – mesélte már itthon Sterczer.
És a nyolcezren hozott döntésekkel nem szabad vitatkozni. Az ereszkedés viszont nem volt egyszerű, Erőss Zsolt lábujjai tele voltak fagyási sérülésekkel, még hónapokkal később is szandálban kellett járkálnia. Mindketten nagyon kimerültek a csaknem teljes napig tartó mászásban.
Viszont a vállalkozás jó példa volt a kis létszámú, jól szervezett, gyors és eredményes expedícióra, a Makalu pedig a magyar expedíciós hegymászás kilencedik nyolcezrese volt. A következő évben Sterczer Hilda abbahagyta az expedíciós hegymászást, megszületett első gyermekük Erőss Zsolttal. Hegymászóképességeit jól mutatja, hogy nem a fizikai kimerültség miatt nem ment a csúcsra, hanem tudatos döntés állt mögötte. Arról nem beszélve, hogy Erőss Zsolt saját bevallása szerint (ezt a cikkírónak ismerte be egyszer egy személyes beszélgetés során) felesége sokkal erősebb volt nála a magashegyeken, pedig az ő képességei is kivételesek voltak.