Emlékszem, amikor tíz évvel ezelőtt Erőss Zsolttal és Kollár Lajossal, a Magyarok a világ nyolcezresein két prominens alakjával arról beszélgettem, mennyire megváltoztak a serpák a Himalájában. Mennyire erősek és képzettek, ugyanakkor arrogánsak, nagyképűek és agresszívek lettek az elmúlt két évtizedben, a kereskedelmi expedíciók megjelenése óta.
Nem sokkal később az egyik legnagyobb mai hegymászó, az olasz Simone Moro erősítette meg nekem ugyanezt egy budapesti interjúban, úgy fogalmazva, hogy a „serpák a hegyek királyának” képzelik magukat, és úgy is viselkednek. Tapasztalatból beszélt, néhány évvel azelőtt kis híján megkövezték őket az Everest lejtőin, mert nem vették igénybe a szolgáltatásaikat.
A serpák alapvetően tiszteletre méltó nép, de eleve téves az európai átlagember (értsd: nem hegymászó) róluk alkotott elképzelése. Mindig dühített, ha azt hallottam, hogy „a hegymászók alig bírnak felmenni a csúcsra, a serpák meg oda járnak cigizni, HA-HA”, ami egyrészt nettó ostobaság, másrészt mutatja, hogy aki ilyet mond, annak a véleménye a hegymászás szempontjából valószínűleg teljesen értéktelen.
A másik, ami teljesen téves pletyka, és amit a serpák imádnak magukról terjeszteni, hogy „serpák nélkül nincs hegymászás a Himalájában”. Nagyon szép gondolat, Namche Bazaarban talán el is hiszik, és konyhai fali díszekre varrják, hogy jól lehessen látni a vasárnapi családi ebédnél, csak az a baj vele, hogy nem igaz.
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy serpák nélkül nem hegymászás nincs, hanem igazi kihívás.
És ebben az a szomorú, hogy a serpák, a „hegyek emberei” éppen a hegymászás lényegét teszik tönkre, hiszen az mindig is magát a kihívást jelentette. Ma viszont egy Everest-mászásnak már közel sincsen akkora értéke, mint akár csak húsz éve, ami nagyrészt a profitorientált kereskedelmi expedíciók elterjedése miatt alakult így.
Persze palackozott oxigén nélkül továbbra is lenne kihívás a világ legmagasabb hegyén, de egyrészt a lejtőkön sorban álló tömeg szinte lehetetlenné teszi a feljutást a csúcsra, másrészt az oxigénes mászók nagy része is igyekszik az átlagemberek előtt bagatellizálni a kettő közötti különbséget.
Ami pedig nagyon is jelen van, és már csak a számok is mutatják, amelyek sosem hazudnak: a Mount Everest 8848 méteres csúcsára már több mint tízezren jutottak fel, de közülük kevesebb mint kétszáznak sikerült pótlólagos oxigén nélkül, ami 2 százalék.
És bár valamennyi csúcsmászást értékesnek tartom (igen, az oxigénnel való mászás/magashegyi túrázás is az, ha a helyén kezelik), volt egy, aminek nem tudtam szívből örülni: május 31-én Nirmal „Nims” Purja feljutott a legmagasabb pontra az ügyfeleivel, akikre fejenként több mint egy serpa jutott, miközben az alaptáborban is terjedő koronavírus miatt önmagában már az is felelőtlenség volt, hogy a hegyen tartózkodtak. Ráadásul rossz időjárási viszonyok uralkodtak, lavinaveszély volt, Nims mégsem fordult vissza, inkább nagy kockázatot vállalva elindult a csúcs felé.
Ennek sokkal rosszabb az üzenete, mint annak, hogy az Everest alaptáborában az idén megnyílt az első jógaszoba. Habozás nélkül elindult felfelé úgy, hogy tudta, nagyon is benne van a pakliban, hogy a csapatából nem mindenki tér vissza, és csak a szerencsén múlott, hogy végül nem történt tragédia.
A Mount Everestnek egyre kevesebb köze van már a hegymászáshoz, és egyre több a turizmushoz, ami nem feltétlenül baj, csak ne akarjunk magashegyi turistákból hős hegymászót csinálni a nyilvánosság előtt, ezt a szituációt kezeljük tisztességesen.
Nirmal Purja a serpák új generációjának prototípusa: hihetetlenül erős, de az imidzsével és a saját egójával már nem bír. Neki csak a siker elfogadható, és többet ér mindennél, még kliensei életénél is. Ennek a „fizess sokat, és majd valahogy felhúzunk” hozzáállásnak már nem sok köze van a hegymászás lényegéhez és ahhoz, ami régen a serpákat jellemezte.
Nims üzenete pedig az, hogy az „Everest mindenkié, de leginkább a miénk”.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
