Az 1953-as Everest-expedíció utolsó serpája

Edmund Hillary és Tenzing Norgay 1953. május 29-én először érte el a Mount Everest csúcsát, történetük pedig gyorsan legenda lett, de az a 66 évvel ezelőtti nap nemcsak kettejük életét változtatta meg, hanem a Himalájában élő közösségekét is.

Van, aki még emlékszik, milyen volt a Himalája, mielőtt akkora divat lett az Everestre járni, mint manapság. Van ennek még szemtanúja is, ugyanis egy ember még él az 1953-as expedíciót segítő serpacsapatból, a 86 éves Kanchha Sherpa, aki ma már nagyapa.

„Minden más volt akkor – mondta az egész életében a régió központjában, Namche Bazaarban élő serpa a National Geographic riportjában. – A ruházat, a felszerelés nem olyan volt, mint ma, és csak kerozint tudtunk használni a főzéshez.”

Ahogy mára a száz évvel ezelőtt még ezerötszáz fős, ma pedig a serpák fővárosának tartott, internetkávézókkal és ajándékboltokkal tarkított Namche Bazaar is nagyon megváltozott, az Everest vidéke sem olyan csendes, mint régen, elsősorban amiatt a több tízezer külföldi turista miatt, aki évente a Khumbu-völgyben megfordul.

„Nekünk még alig volt pénzünk és ételünk” – mesélte Kanchha, aki gyerekként nem is tudta a Csomolungmáról, hogy a föld legmagasabb hegye. Ez csak 1952-ben, 19 éves korában derült ki számára, amikor egy svájci expedíció járt ott, és próbált feljutni az Everestre. Akkor tűnt ki egyébként Tenzing Norgay is, a serpák vezetője.

„Tenzing olyan volt, mint egy király, nagyon fontos ember” – idézte fel emlékeit, és úgy került kapcsolatba a szirdarral (vezetővel), hogy elszökött hozzá Darjeelingbe, miután meglátott az egyik serpán egy nyugati hegymászókabátot, amelynek tulajdonosa az mondta, Tenzingnek dolgozik, innen volt pénze a dzsekire.

 

 

Tenzing szerencsére ismerte az apját, és felvette őt, napi öt rúpia fizetséget adott neki, ami az átlagos bér négyszerese volt arrafelé, és a következő évben már Katmanduba hívta, egy brit Mount Everest-expedícióhoz segíteni. Kanchha életében először látott nyugati embereket.

„Angolok voltak, kerek szemük, szőke hajuk volt, és az a Hillary, az olyan magas volt!” – emlékezett vissza Kanchha, aki azt is elárulta, hogy a serpák nagy része már akkor sem a személyes ambíciói miatt vágott neki az Everestnek, hanem pénzért, munkának tekintette a serpaéletet.

Nekik a legnagyobb kiváltság a 7900 méter magasan lévő Déli-nyereg elérése volt, a britek ugyanis 300 rúpia pluszt fizettek a csapat tagjainak, akik idáig vitték a felszerelést. Itt ugyanis egy kulcsfontosságú raktár felépítését határozta el az expedíció vezetője, John Hunt.

 

 

1953. május 21-én Kanchha a 7300 méteren álló hetes táborban ült tizenhárom másik kiválasztott serpával és három nyugati hegymászóval, másnap azonban nem mertek továbbmászni, ezért Tenzing és Hillary felmentek hozzájuk, és lelket öntöttek beléjük.

„Tenzing nagyon kitartó volt, teát főzött és valami ropogtatnivalót is adott nekünk. Több serpa lába jéghideg volt, Tenzing pedig dörzsölni kezdte, hogy felmelegedjenek. Nagyon erős ember volt, és nagyon kedves a neki dolgozókkal.”

Másnap Kanchha, követve Hillary és Tenzing lábnyomait, több mint húszkilós hátizsákját felcipelte a Déli-nyeregbe, de gyorsan leereszkedett, és amikor a két csúcsmászó a hegy tetejére ért, Kanchha már a kettes táborban volt 5900 méteren.

„Nem volt rádióösszeköttetés, így csak vártunk és vártunk. Amikor végre leértek, mindenki ünnepelte és ölelgette őket. Emlékszem, nagyon sok ételt hagytunk ott a kettes táborban, kekszet, konzerveket, teát és édességet.”

Kanchha 1973-ig dolgozott magashegyi serpaként, amikor a felesége meggyőzte, hogy hagyja abba, mert túl veszélyes. Manapság helyi hírességnek számít, aki turistáknak meséli el a történeteit. Nyolc unokája közül egyikük egyetemet végzett, és gleccserkutatóként a klímaváltozást tanulmányozza.

„A turizmus talán jó a serpáknak, de rossz az isteneknek – mutatott a környező hegyekre mosolyogva. – Amikor gyerek voltam, télen rengeteg hó esett. Ma a csúcsok feketék. Ez pedig nem jó.”