Már a 19. század végén megjelent a nyolcezresek megmászásnak igénye, nem sokkal az után, hogy a nyugati ember Ázsiában járva egyáltalán tudomást szerzett létezésükről. Az első próbálkozások tragédiái után a nagyobb expedíciókat a két világháború között kezdték el szervezni, de csak a második világháború után vált realitássá.
A helyiek szentként kezelték ezeket a hegyeket, és eszük ágában sem volt felmászni, ezért a vállalkozások szervezésében az európai országok jártak élen, s minden hagyományos hegymászó nemzetnek meglett a „saját nyolcezrese”, amelyet igyekezett meghódítani. A briteknek a 8850 méteres Mount Everest, az olaszoknak a 8611 méteres K2, a németeknek a 8126 méteres Nanga Parbat, a franciáknak pedig a 8091 méter magas Annapurna.
A franciák 1950-ben indítottak egy újabb csapatot az Annapurnára, soraikban a korabeli legjobb alpinistákkal (Louis Lachenal, Lionel Terray, Gaston Rébuffat), az akkori legmodernebb felszereléssel.
Az expedíció vezetője, Maurice Herzog tapasztalt, de alapvetően amatőr mászó volt, akit csak egyéni sikere hajtott, a csapatmunka fogalmát lexikonból sem ismerte. Leginkább egocentrikus és autoriter egyéniségével tűnt ki a csapatból, amely nehezen viselte ellentmondást nem tűrő és önző irányítási stílusát.
Ugyanakkor Herzog magát sem kímélte, mindent megtett a siker érdekében, és 1950. június 3-án Lachenallal együtt feljutott a csúcsra. Történelmet írtak, de súlyos árat fizettek érte, mert elfagyott az orruk, arcuk, illetve kéz- és lábujjaik, amelyeket Európába visszatérve amputáltak.
Maurice Herzog és társai 1950 nyarán jutottak fel az Annapurna tetejére
„Legyőztük az Annapurnát, az első nyolcezer méteren felüli csúcsot. De milyen áron?”
– írja könyvében Lionel Terray, a csapat legerősebb mászója. Már a cím is sokat sejtet: „A hasztalanság hódítói”. A küzdelem hősiességét és a vállalkozás jelentőségét senki sem kérdőjelezte meg, az expedíció utóélete mégis nagy vihart kavart, a következő években ugyanis az egész világot körbehaknizó Herzog igyekezett minden fórumon kisajátítani a sikert és elhallgattatni az expedíció valódi hőseit, a társait.
Herzog 1951-ben megjelent Annapurna című könyvét negyven nyelvre fordították le, és világszerte tizenkétmillió példányban kelt el. Amikor azonban 1955-ben, Louis Lachenal halála után igyekezett eltüntetni a jellemzően őt bíráló részeket az elhunyt kiadásra váró kéziratából, kiderült, igencsak sántít barokkosan túlzó, saját hősiességét előtérbe állító története.
Az igazság az, hogy csapat nélkül Herzog sosem ért volna fel a csúcsra. Terray ugyanis kétszer lemondott a csúcs meghódításáról, hogy segítsen a többieknek, Lachenal kitette magát a fagyásnak, ezzel feláldozta lábait, hogy ne hagyja magára az erőszakos Herzogot, Terry és Rébuffat pedig hóvakságot kapott, amikor szemüvegüket hátrahagyva előresiettek társaik lementése miatt.
A dicsőségért súlyos árat fizetett a francia hegymászó.
Ennek ellenére Herzog sport- és ifjúságügyi államtitkár, Chamonix polgármestere, Haute-Savoie megye jobboldali képviselője volt, több vállalkozást irányított; a nyolcvanas években a Mont Blanc alatt futó alagút igazgatója volt, 1995-től a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tiszteletbeli tagja, 2012. január 1-jén pedig megkapta a legmagasabb francia állami elismerést, a Becsületrend nagykeresztjét.
Az Annapurna első megmászása egyszerre volt hősies és drámai, illetve inkább volt a harsány vezető mellett elvégzett csendes csapatmunka, mint személyes dicsőség.
Az Annapurna magyar megmászása
Magyar hegymászó először 2012-ben próbálkozott az Annapurna 8091 méteres csúcsának elérésével: a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciós sorozat keretében Horváth Tibor és Erőss Zsolt – aki akkor már lábprotézissel mászott – kísérelte meg a feljutást. A csúcstámadás során tragédia történt, az útvonal legveszélyesebb szakaszán a visszaforduló Horváth Tibort elsodorta egy jéglavina. Erőss Zsolt 7150 méteren fordult vissza, és meggyötörten érkezett vissza az alaptáborba. Az első magyar állampolgár, Klein Dávid 2016. május 1-jén érte el a csúcsot.
