(Az új év első hetében válogatást közlünk 2019 legolvasottabb anyagaiból.)
Amellett, hogy nagyon nehéz volt külföldre utazni, a rendszerváltás előtt a magyar hegymászók még az Alpokba és a Magas-Tátrába is csak úgy tudtak eljutni, hogy minden költséget maguk teremtettek elő. Nem beszélve a Pamír hatalmas hegyeiről, és a sokáig az elérhetetlen kategóriába tartozó Himalájáról, ahova honfitársaink először csak 1983-ban jutottak el, bár döntésüket vita előzte meg, ne menjenek-e inkább Alaszkába.
A Lakatos János expedícióvezető, Dékány Péter, Ozsváth Attila, Jankovics László, Decsi István, Fodor Zoltán és Vörös László alkotta csapat teljes költsége másfél millió forintra rúgott, ami akkoriban óriási összeg volt (a havi átlagkereset 4700 Ft volt).
A héttagú gárda azonban egyáltalán nem volt tapasztalatlan, a kor legjobb magyar hegymászóiból verbuválódott, akik közül az azt megelőző években többen megmászták a Szovjetunió területén fekvő Pamír hétezer méteres hegycsúcsait.
Mivel azonban még nem volt tapasztalatuk a világ legmagasabb hegyei között, a Garhwal-Himalajába tartó expedíció indulását a helyiekre, azaz az indiaiakra hallgatva őszre tették, de mivel ismeretlen terepen is a teljesítmény volt az elsődleges szempont, azt tervezték, hogy egy addig még megmászatlan útvonalon érik el a 7075 méter magas Satopanth csúcsát.
A csúcstámadásra két csoportban indultak el az alaptáborból, október 12-én és 13-án, s két nap múlva már 5300 méterig jutottak, ahol azonban a terepismeret hiánya miatt további felderítés következett.
A Satopanth
Az első igazi technikai kihívás elé október 19-én értek, de estére sikerült felmászniuk egy helyenként 65 fokos meredekségű jégfalon, az éjszakát pedig jobb híján ülve töltötték.
Másnap egy újabb kimerítő jégmászás után 6400 méter magasra jutottak, ahol a csapat kettévált, Ozsváth és Dékány folytatta útját a csúcs felé, a többiek egy pihenő után másnap a visszavonulás mellett döntöttek.
A magyar expedíciós hegymászás történetében ekkor történt az első tragédia, ugyanis nem sokkal az ereszkedés megkezdése után Jankovics László megcsúszott a negyvenfokos jégfalon, és másodpercek alatt eltűnt három társa szeme elől, hatszáz métert zuhant a magyar csapat által korábban egyébként már keresztezett gleccserplatóra.
A többiek rendkívül rossz időben, csak másnap érték el azt a helyet, ahova Jankovics feltételezhetően esett, és ahol egyébként a tragédia óta másfél méter hó esett, lehetetlenné téve ezzel a keresést. A holtteste sohasem került elő.
Közben a csúcstámadó párosnak, Ozsváthnak és Dékánynak mintegy kétszáz méterrel a csúcs alól kellett visszafordulnia lavinaveszély miatt, és mivel nem volt rádiójuk sem, csak az alaptáborba visszatérve értesültek a tragédiáról.
A kép illusztráció
A történtek az expedíció azonnal befejezését vonták maguk után, a hegyről visszavonuló magyar csapat november elsején ért Topvanba, másnap pedig Gangortiba, amivel gyakorlatilag véget ért a vállalkozás.
„Eredetileg mi máshova szerettünk volna menni, egy alacsonyabb hegyre, normál úton, de az indulás előtt megváltoztatták a kinti természetvédelmi szabályokat és lezárták azt a környéket. Az utolsó pillanatban kellett változtatni, ezért döntöttünk a Satopanth mellett. Hajszál híján sikerült. Hazajöttünk, egy kis űr keletkezett, azt hiszem érthető okokból” – nyilatkozta Dékány Péter a Hegymászó magazinnak adott 1994-es interjújában.
Akkoriban nemcsak a hegymászóknak, de a közvélemények is teljesen új volt a helyzet, hiszen magyar hegymászók addig még sosem jártak a Himalájában. És ha figyelembe vesszük, hogy a közvélemény még ma sem nagyon tud mit kezdeni az ilyen tragédiákkal, el lehet képzelni, hogyan reagált majd’ harminchat évvel ezelőtt.
A Satopanthot egyébként azóta sem hódította meg magyar hegymászó. Tizennégy évvel később, 1997-ben Erőss Zsolt mászta meg a hegy déli falát, és magasabbra jutott az 1983-as expedíciónál, de a két csúcs közötti nyeregből, mintegy hétezer méterről ő is visszafordult.
Amellett, hogy tragédia árnyékolta be, az első Himalája-expedíció nem járt sikerrel sem. De az a terep akkor még teljesen új volt a világra nyitó magyar hegymászásnak, sőt, igazából még mindenkinek. Magyar hegymászók két év múlva jutottak fel először himalájai hegycsúcsra, Csíkos József és Vörös László a 7893 méter magas Himalchuli keleti csúcsát érte el.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
