Régen rendszeresen rész vett a magyar Himalája-expedíciókban, de évek óta semmi hírt nem hallani önről. Ennek mi az oka?
Egyrészt az utolsó himalájai vállalkozás, amiben részt vettem, a 2012-es Annapurna-expedíció végén kialakult konfliktushelyzet már jelezte, hogy az én részvételem a későbbiekben nem valószínű, a 2013-as, Kancsendzöngán történt tragédia után pedig úgy éreztem, le is zárult a Magyarok a világ nyolcezresein-sorozat, mert Erőss Zsolt nélkül már nem lehet ugyanúgy folytatni. Másrészt ez az időszak egybeesett a kisfiam születésével, így egyértelművé vált, hogy nem expedíciózom tovább.
Ön hogyan került annak idején az expedíciókra induló magyar csapatba?
1992-ben kezdtem el hegyet mászni, miután megismerkedtem Straub Józseffel, aki részt vett az 1990-es Cso-Oju-expedíción és fel is jutott a 8201 méteres csúcsra. Egy év múlva kimentem velük a Pamírba, ahol megmásztuk a 7134 méter magas Lenin-csúcsot, és ott találkoztam először Erőss Zsolttal is, akivel később szorosabb lett a kapcsolatunk. Az ő ötletére aztán 1997-ben az indiai Garhwal-Himalájába mentünk, ahol új útvonalon sikerült feljutni Markos Hubával a 6612 méteres Karcsakundra, ami hatalmas eredmény volt. Lassan kinőttem magam és kezdtek saját terveim lenni. Aztán 1999-ben egy illegális expedíció keretében a pakisztáni Nanga Parbatra mentünk, 2001-ben pedig már én voltam a Magyar Millenniumi Mount Everest Expedíció főszervezője és vezetője.
Hogyan jött létre a Magyarok a világ nyolcezresein?
A 2002-es Everest-expedíció sikere új lendületet adott a magyar himalájai hegymászásnak, utána Ozsváth Attila és Kollár Lajos megkeresett minket egy expedíciós sorozat tervével, amelynek célja az volt, hogy mind a tizennégy nyolcezres hegy csúcsára feljuttasson magyar hegymászót. Remek kezdeményezés volt, nem gondolkoztunk rajta. Sajnos Attila azon a nyáron eltűnt a pakisztáni Karakorumban.
Mit tart a legnagyobb eredményének?
Mindenekelőtt azt, hogy sikerült a hegymászás presztízsét emelni az elmúlt két évtizedben, és sportként elfogadtatni Magyarországon is. Ha pedig konkrét hegyekről beszélünk, akkor a három nyolcezres, amit megmásztam, a 8051 méteres Broad Peak, a 8035 méteres Gasherbrum II, és a 8068 méteres Gasherbrum I, más néven Hidden Peak mindenképpen idetartozik, de ezt kiegészíteném mindjárt azzal, hogy összesen nyolc nyolcezres első magyar megmászásban vállaltam tevékeny szerepet. Ezeken kívül még az előbb említett Karcsakundot, a 6831 méteres Kedar Dome-ot és 6608 méteres Ganalót mondanám, ezek mind első magyar megmászások voltak. Emellett persze van sok egyéb is a hegymászás más ágaiból.
„Mások voltunk, szemléletmódban mindig nagy különbségek voltak kettőnk között, mert én nem tudtam azonosulni azzal a kockázatvállalással, céltudatossággal és hiányos felkészüléssel, ami őt jellemezte.”
A Gasherbrum I-en 2007-ben egyedül jutott a csúcsra, Erőss Zsolt is visszafordult. Nem érezte, hogy esetleg túl nagy kockázatot vállal?
Egy többnapos havazáson voltunk túl, és amikor a második magashegyi táborba értünk, a szomszédos hegyen, a Gasherbrum II-n egy lavina több embert is elsodort, ami mentálisan ránk is hatással volt. Több expedíció inkább lejött a hegyről, a végén csak két olasz indult a csúcsra és mi, magyarok. De nem sokkal később ők is visszafordultak, azt mondták – és most szó szerint idézem őket –, hogy „élni szeretnénk”. Az időjárás romlott, de én meg akartam nézni jobban a lehetőségeket, mert úgy láttam, az útvonal szélén haladni talán nem olyan veszélyes. Persze elszánt és motivált voltam, de nem nevezném vakmerőnek a kísérletemet, mert igenis volt benne megalapozottság. Kicsit szokatlan volt, amikor Zsolt is visszafordult, mert ez általában fordítva szokott lenni, ő vállalt kockázatot. Érdekes kérdés ma is, miért mentem tovább, de akkor nagyon határozottan éreztem, hogy minden rendben van, és tudtam, ha veszélyes a helyzet, úgyis vissza fogok fordulni. Mondjuk lefelé a rossz idő miatt tényleg nehéz volt a tájékozódás, egyszer el is tévedtem.
Hogyan emlékszik, az illegális, 1999-es Nanga Parbat-expedícióra?
Bár mindannyiunkat érdekelt, valójában Zsolt ötlete volt, mert kíváncsi volt a Messner-útvonalra. Kalandos volt a vállalkozás, de beárnyékolta, hogy állandóan bujkálnunk kellett a hatóságok elől, ezért nem tudtunk megfelelően akklimatizálódni sem. A környék egyébként is rossz volt, tíz évvel később a terroristák itt öltek meg hegymászókat és turistákat, és nekünk is voltak kalandjaink a helyiekkel. Utána volt bennem egy kis kudarcérzés is, hiszen végül csak Zsolt kísérelte meg a csúcs elérését, bár két kisebb hegyet azért mi is megmásztunk.
Hosszú éveken át másztak együtt. Hogyan emlékszik Erőss Zsoltra?
Az utolsó időszakban már nem volt annyira jó a kapcsolatunk, és szerintem az sem tett jót a személyiségének, hogy kicsit egyfajta celebbé is vált. Sokáig nagyon jól működtünk együtt, de ahogy egyre idősebb lett, egyre kevésbé volt rugalmas, és a lavinabalesete is megváltoztathatta kicsit. De én elsősorban nem erre az időszakra emlékszem, hanem a sokkal hosszabb közös múltunkra, mert sokat másztunk és terveztünk együtt. Mások voltunk, szemléletmódban mindig nagy különbségek voltak kettőnk között, mert én nem tudtam azonosulni azzal a kockázatvállalással, céltudatossággal és hiányos felkészüléssel, ami őt jellemezte, de összekötött minket a hegymászás, a hegyek szeretete. Az előbb említett tulajdonságai viszont óriási szerepet játszottak a sikereiben.
A régi hegymászó társakkal találkozik még?
Zsoltnak volt egy évenkénti erdélyi előadókörútja, amit 2013-as halála után mi vittünk tovább Kollár Lajossal, és a mai napig tart, hagyománnyá vált. Zsolt emlékének őrzése mellett ismeretterjesztő célunk is van.
Milyen gyakran jár a hegyekbe? Tevékenykedik még oktatóként?
Oktatóként már nem vagyok annyira aktív, inkább a hegyivezetés lett hangsúlyos az életemben, a Matterhorntól a Kilimandzsáróig mindenhova vezetek túrákat. Nyaranta gyerektáborokat szervezek, és cégeknek is tartok motivációs előadásokat. Sokat járok a hegyekbe, sokat mászom sziklát, futok, kerékpározom. És persze túrasízem, a múlt héten szombaton is indultam a Börzsöny Tigrise elnevezésű versenyen, és csak tíz másodperccel lettem második.
Teljesítménytúrákra is ugyanannyit jár, mint régen?
Igen, futva teljesítem őket, és érdekes, hogy lassan 46 éves leszek, de folyamatosan javítom meg a saját rekordjaimat. Ez nemcsak kellemes meglepetés, de nagyon ösztönző is. A decemberi, 65 kilométeres Tortúrán, amelyen 2000 méter szintemelkedést is le kell küzdeni a Bükkben, 6 óra 55 percre faragtam az időmet, a januári, negyvenkét kilométeres, 1600 méter szintet tartalmazó Téli Mátrán 3 óra 44 perc, a 44 kilométeres, 2200 méter szintkülönbséget tartalmazó Börzsöny Vulkántúrán pedig 4 óra 47 perc a rekordom. A mezőny elején szoktam végezni, pedig nem vagyok profi futó.
Azért vannak még nagyobb tervei a magashegyek között is?
Még mindig érdekel egy nyolcezresről való lesíelés, a meredeksége miatt erre a legalkalmasabbnak a Cso-Ojut tartom. A Sisapangma főcsúcsa is régóta foglalkoztat, aminek magyar eléréséről most vita is folyt. Egy még megmászatlan hétezres is vonz a Himalájában, vagy például az 5609 méter magas iráni Mount Damavand megsíelése. Nincs kizárva, hogy ezekből lesz is valami.
Képek forrása: Mécs László blogja / mecslaszlo.blogspot.com
