Urbanics Áron és Kovács Tamás amúgy is kiemelkedő mászókarrierje 2008-ban újabb szintet lépett. Akkor már jó ideje az ország legjobb sziklamászói közé tartoztak, egyrészt rengeteget másztak alpesi falakon, másrészt jól ismerték a tengerentúli Yosemite hatalmas gránitfalait is, de ahhoz, hogy a két élményt egy helyen megtalálják, még messzebbre kellett utazniuk. Így került be terveik közé a dél-amerikai földrész déli csücske, Patagónia.
„Az első emlékeimért a nyolcvanas évekig kell visszanyúlni, amikor szüleimmel Amerikában éltünk. Egy néhány évvel korábbi National Geographic címlapján láttam egy képet a Cerro Torréról, Patagónia jelképes hegycsúcsáról – mesélte Urbanics Áron. – Mivel a régióról még tíz évvel ezelőtt is alig volt információ az interneten, inkább újságokban olvasgattunk róla, vagy ami kevés infót szereztünk, azt német nyelvű képeskönyvekből vettük, helyben pedig fénymásolt lapokról tájékozódtunk.”
Urbanics Áron és Kovács Tamás nem láblógatás miatt utazik rendszeresen Patagóniába.
Fotó: Urbanics Áron
Ennek ellenére nem volt olyan nehéz megszervezni az utat, mert a Himalájával ellentétben nincs tömeg, nincs hordár, sem összekötő tiszt, és nem kell engedélyek után rohangálni. A költségek persze így sem alacsonyak, és a két hónapnyi fizetés nélküli szabadsággal kieső pénz miatt a végső összeg akár kétszer akkorára is rúghat.
Első lépésnek elég egy repülőjegy Buenos Airesig, ahol néhány napig érdemes maradni a csomagok esetleges elkeveredése miatt, majd egy belföldi járattal irány El Calafate, ahonnan négy-öt órát kell még buszozni El Chalténig, ami már a nyugatra elnyúló hegyek alatt fekszik. Innen aztán hat-hét óra felgyalogolni a gleccserre.
A nyelvtudás nem jelent problémát, a falusiak nagy része beszél angolul, de a spanyolt is gyorsan magára szedi az ember, Áron például a Lonely Planet spanyol nyelvű útikönyvét lapozgatta az úton. Emlékei szerint 2008 óta sok minden változott arrafelé, első alkalommal még alig tudtak számítógépet használni, mobilhálózat nem volt, de az egyre nagyobb számú turista és túrázó miatt szigorúbbak lettek a kempingezés szabályai, a hegyek tövében álló falu pedig egyre kiépítettebb lett, és megjelentek az aszfaltozott utak is.
Urbanics Áron (balra) és Kovács Tamás (jobbra) párosához 2014-ben Lám Bence is csatlakozott.
Fotó: Urbanics Áron
A változás azonban leginkább abban érhető tetten, hogy most már napokra előre meg lehet nézni a várható időjárást, ahhoz igazítani a terveket, míg régen az volt a bevett módszer, hogy vagy kimentek a sátorból, és feltekintettek az égre, vagy bementek kérdezősködni a faluba. Ha jó idő volt, máris indultak mászni, ha rossz, tovább vártak.
„Nemrég számoltam össze, Kovács Tamással csak Patagóniában összesen több mint fél évet aludtuk egy sátorban vagy bivakban” – tette hozzá Urbanics Áron, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy 2010-ben, 2014-ben és 2016-ban is visszamentek ugyanoda, mindig év elején, és egyszerre általában másfél-két hónapot töltöttek ott. Földes András 2010-ben csatlakozott hozzájuk két hétre, míg 2014-ben Lám Bencével egészült ki megszokott kettősük.
Az első túrán rögtön mély vízbe ugrottak, mert semmit sem tudtak a helyről, de vakító napsütésre és szélcsendre értek oda, márpedig mindenki azt mondta nekik, használják ki, mert csak néhány ilyen nap van a szezonban. Pontosan így tettek, kilenc kilométert túráztak felfelé, felverték a sátrukat, majd azzal a lendülettel tettek még egy kört a faluba és vissza, mert az élelmet is fel kellett vinniük.
„Másnap aztán rögtön nekimentünk a Cerro Torrénak, pedig még bennünk volt a jetlag. Öt kötélhosszt másztunk csak azért, hogy beszállhassunk a híres Kompresszor-útba, onnan még ezer méter függőleges mászás várt ránk. Némileg kalandossá tette az utat, hogy egy nappal kevesebb kaját vittünk magunkkal, de végül sikerült feljutni. Visszaérkezésünk után nem sokkal sikerült még egyet másznunk, azzal viszont be is zárult a szezon, jött a rossz idő, előbbre is kellett rakatnunk a visszafelé szóló repülőjegyet.”
Patagóniában azóta is úgy állítják össze mászásaikat, hogy Magyarországon több tervet is kidolgoznak, de csak ott helyben döntik el, mit lehet megvalósítani. Egy másik emlékezetes eset 2010-ben történt, a folyamatos rossz idő miatt csak egy csúcsra tudtak felmászni, de mivel az utolsó tíz napban kicsit enyhült az idő, nekiugrottak a Fitz Royon felvezető Supercanaleta nevű útnak. A csúcsgerincen azonban, látható távolságra a csúcstól észrevették, hogy méter vastag zúzmara borítja a köveket, így nem is találták meg a repedéseket, és a csúcs elérése nélkül kellett leereszkedniük.
„Az utolsó pillanatban azonban összejött még egy roham, pedig már lemondtunk róla. Csak azért volt kicsit necces a mászás, mert sietnünk kellett vissza, hogy elérjük a hazafelé tartó repülőt.”
Felmásztak és elérték, négy évvel később, 2014-ben pedig új utat nyitottak a Fitz Roy egyik mellékcsúcsán, az Aguja de la Sillán, amely annyira eldugott, hogy ritkán tűzik ki célul a mászók – csak 1989-ben mászták meg először. Áron egy szomszédos csúcsról készült fotó alapján kinézett egy szép vonalvezetésű utat a sziklafalon, de odaérve konstatálták, reményeik ellenére jegesek maradtak a repedések, így új, könnyebb utat kellett választaniuk, amely a normál út beszállásához vezetett, és ha már ott voltak, megmászták azt is.
A globális felmelegedés Patagóniát sem kerüli el. Fotó: Urbanics Áron
A hőmérsékleti változások Patagóniát is elérték, a globális felmelegedés jelei még akkor is láthatóak a gleccsereken és a sziklákon, ha a folyamat arrafelé lassabb, mint a világ többi részén. Az időjárás már nem olyan hírhedten szélsőséges, mint régen, több a jó idős periódus, és a gleccser is láthatóan csökken.
„Emlékszem, amikor először ott jártunk, még fehér volt a gleccser, legutóbb viszont már szürkébb, mert kilátszanak a hó alól a kövek. Instabilabbak lettek az oldalmorénák, emiatt gyakoribbak a balesetek. De nagyon szeretjük a helyet, ezért is járunk vissza.”
Urbanics Áron szerint időről időre felvetődik a kérdés, utazzanak-e máshova, mondjuk Pakisztánba, de egyrészt a déli félteke jobb, mert télen könnyebben el tudnak szakadni a munkából, és ugyan csak két-három évente engedhetik meg maguknak, hogy odamenjenek, Patagónia valósággal beszippantotta őket.
„Ott már ismernek minket, mi is ismerjük őket, és kényelmes, hogy egy faluban lakunk, nem pedig egy alaptáborban. Miért ne térnénk újra és újra vissza? Nem kötelező mindig máshová menni, ha egyszer ott érezzük jól magunkat.”
Jövőre talán visszatérnek El Chalténba, és jöhet az ötödik patagóniai expedíció.
(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 júliusában)
Címlapfotó: Urbanics Áron
