A nyolcvanas évekhez fűződik a kor egyik legnagyobb magyar, nemzetközi szinten is elismert hegymászó-teljesítménye, az Eiger legendás, 1800 méter magas északi falának első magyar megmászása. Himer József, Szabadka Péter és Berecz Gábor 1987. szeptember 19-én indultak felfelé 10-15 kilós hátizsákokkal, és a klasszikus Heckmair-úton két és fél nap alatt értek fel a csúcsra, így ők lettek a százötvenedik megmászók.
„Nekem induláskor csak egyetlen kikötésem volt: szeretném én mászni a híres Hinterstoisser-traverzet. Ha az ember ezen a részen túljut, akkor érzi igazán, hogy a falban van, hogy szinte eggyé vált vele” – emlékezett vissza Himer József, aki ma a Hámori Szikla- és Jégmászó Sportegyesület elnöke. Elmondta, hogy leginkább a híres cseh hegymászó, Miroslav Smíd által teljesített sziklautakon készültek fel a Magas-Tátrában, amelyek mentálisan is szimulálták azokat a szituációkat, amelyekbe Európa egyik legfélelmetesebb függőleges falán kerülhetnek.
„Az Eigeren a második jégmezőnél lett sűrűbb a kőzápor, a harmadiknál pedig néha már közvetlenül mellettünk csapódtak be a kövek, ezért gyorsan kellett haladni” – mondta Himer. A trió két éjszakát töltött el az útban, először a Halálbivakban, majd a Fehér Pókban, mintegy 1600 méter magasan a falban, ahonnan tökéletesen látszottak a lenti világ fényei és a csillagos ég is.
Harmadnap, a Corti-bivak után egy kémény következett, amit látva még Himer is megszeppent kicsit, és Proskát, azaz Szabadka Pétert vették rá, hogy menjen előre. De egy idő után ő is visszajött, hogy nem megy neki.
„Ez a helyzet viszont nekem adott egy lökést, hogy meg kell csinálnunk, ezért előremásztam, és sikerült. Az Eiger északi falán nagy a pszichés terhelés, néha vállalni kell rizikós lépéseket” – tette hozzá Himer. A csapat felért az Eiger 3967 méter magas csúcsára, a másfél napig tartó ereszkedés közben azonban kis híján végzetes baleset történt. A nyugati oldalon jöttek le, amikor a középen haladó Berecz Gábor megcsúszott a törmeléken, és százötven méter után eltűnt egy áthajlásnál.
„Egy pillanatra csend lett, azt hittük, vége, majd egyszer csak megláttam egy véres kezet, amint visszakapaszkodik – emlékezett az elöl haladó Himer a csodával határos megmenekülésre. – Gabinak sikerült annyira lefékeznie magát, hogy beesett egy résbe két szikla közé. Ezután azonnal kötélre vettük, és lesegítettük, de nem tudott rendesen fogni, mert alig marad bőr a kézfején. Nem voltak ujjlenyomatai, de túlélte.”
Nem volt sok pénzük, ennivalójuk is alig, de miután legyalogoltak az alpigleni állomásig, kimerülten úgy döntöttek: kerül, amibe kerül, kifizetik a vonatjegyet lefelé. Felszálltak a következő kocsira, amelyen mindenki őket nézte, mert pontosan látszott rajtuk, hol voltak, és mit csináltak.
„A kalauz ránk pillantott, de ahelyett, hogy a jegyet kérte volna, szalutált, és csak ennyit mondott: »Eiger nordwand? Danke schön, gute reise!« (Az Eiger északi faláról jöttek? Akkor köszönöm, jó utat!)” – mondta Himer, aki szerint ez volt az egyik legnagyobb elismerés, amit kaphattak.
A helikopter jó döntés volt
Himer József és az Eiger északi falának hosszú közös története van: 1985 óta összesen tizennégy alkalommal járt ott. 1998-ban első magyarként megmászta a fal oldalán található genfi pillért, majd 2012-ben, huszonöt évvel az első megmászás után két másik társával visszatért a klasszikus Heckmair-útra, mert kíváncsi volt, meg tudná-e mászni végig elöl haladva.
Jó tempót diktáltak, az első nap az út nagyjából kétharmadáig, az úgynevezett Vizes kéményig értek, egy német páros alig volt gyorsabb náluk. Bár az utat mindenképpen teljesíteni akaró Himer még haladt volna tovább, a németek az Istenek traverzénél helikopteres segítséget kértek, amivel hosszas tanácskozás után végül ők is lejöttek. Mint elmondta, akkor kicsit sajnálta a döntést, de ezen nem szabad bosszankodni, mert utólag sosem lehet tudni, mi történik, ha maradnak.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
