Kollmann András első, extrém sportolókról szóló dokumentumfilmje az Adrenaline & Turbulence címet viselte, amely két évig tartó munka után 2009-ben mutatták be, és két, azóta híressé vált siklóernyős, Takáts Pál és Kézi Gábor életét követte. A produkcióba a saját pénzét rakta bele, és tele volt lelkesedéssel, úgy érezte, van még benne elég lendület ahhoz, hogy újabb filmet forgasson.
„Erőss Zsoltot személyesen ismertem a kilencvenes évektől, már akkor is neve volt a hegymászók között, holott még nem járt nyolcezreseken, viszont a Pamírban és a Tien-sanban már voltak emlékezetes mászásai – emlékezett vissza Kollmann. – A 2010-es a lavinabalesete után tudtam, hogy ez az ember biztosan nem fogja feladni, és vissza fog menni a hegyek közé. Közben pedig a személyisége is roppant érdekes, semmi manír nincsen benne, így hát bementem hozzá a kórházba az ötletemmel, ő pedig egyből beleegyezett a film elkészítésébe.”
Ez lett A Hópárduc talpra áll, melynek elkészültéért a legtöbbet Kollmannon kívül a szerkesztő, Fekete Zsolt, a producer, az anyagi hátteret a világválság kellős közepén is megteremtő Tősér Ádám, valamint a vágó, az anyagon éjt nappallá téve dolgozó Batka Annamária tette. A munkát már 2010 január-februárjában el tudták kezdeni.
Eleinte sokat forgattak a rehabilitációs intézetben, de ahogy telt az idő, és Erőss Zsolt kirándulni és futni kezdett, a forgatócsoport, amikor csak lehetett, vele tartott. Nemcsak mogyoródi otthonában és annak környékén, hanem Ausztriában is, ahol május-június környékén már felkészülési túrákat szerveztek, például a 3666 méter magas Grossvenedigerre és a 3798 méteres Grossglocknerre.
Tavasszal kiderült, hogy ősszel expedíció indul a 8201 méter magas Cso Ojura, melynek tagja lett Erőss is. A filmeseknek ehhez is meg kellett szerezni az anyagi hátteret, és mikor ez meglett, az is véglegessé vált, hogy a hegymászó- és extrém sportos múlttal rendelkező, a közeget ezért elég jól ismerő Kollmann és az operatőr Tóth Zsolt utazik a Magyarok a világ nyolcezresein vállalkozással.
Kollmann András a Himalájában
„Úgy készültem, hogy a hegyen addig megyek Zsolttal, ameddig csak tudok – folytatta Kollmann. – Három hónapig készültem otthon, a közös hegymászások mellett napi tíz-tizenöt kilométert futottam a Normafánál, úsztam, és készültem az oxigénhiányos környezetre is. Tisztában voltam azzal, ha kell és tudok, oxigén használatával felmegyek a Cso Oju csúcsára, de alapvetően nem hegyet mászni megyek oda, hanem forgatni.”
A hegy legmagasabb pontját végül nem érték el, de Kollmann hétezer méter fölé jutott, az egyik legmagasabbra az expedícióban, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy ő a forgatási feladatok miatt serpával mászott, aki vitte a cuccait, így neki a tizenöt-húsz kilós helyett „csak” négykilós hátizsákot és a kamerát kellett cipelnie.
Ebben a helyzetben váratlanul érte, hogy a tapasztalt és profi operatőr, Tóth Zsolt szervezete nem bírta a nagy magasságot, ezért néhány hét után haza kellett küldeniük, így Kollmann egyedül maradt a felszereléssel.
„Nagy segítség volt a technika, hogy a fényképezőgép méretű kézi kamerával szép képeket tudtam készíteni, jól kezelhető volt, ráadásul bírta a strapát is. Emlékszem, az utazás előtt egy hűtőházban teszteltük, hogy bírja-e a mínusz harminc fokos hideget. Bírta. Így nem is filmezni volt nehéz, hanem elviselni az expedíciós körülményeket” – mondta.
Míg az expedíció többi tagja azért volt ott, hogy másszon, Kollmann-nak nemcsak ugyanezt kellett elvégeznie, hanem a filmezéssel járó minden más tevékenységet , közben pedig össze kellett raknia fejben a film felépítését és történetét is.
„Emlékszem, egyszer a kettes táborba mentünk a serpával, és már csak negyven-ötven méterre lehettünk a sátortól, de annyira ki voltam merülve, hogy ezt a távot egy óra alatt sikerült leküzdenem, holott normális körülmények között néhány percbe telne. A magasság nem viccel, minden lépésre úgy kellett rávennem magamat.”
Kollmann szerint az egész kicsit olyan volt, mint egy álomban, amelyben az ember menekülni szeretne valami elől, de mintha ólomból lennének a lábai. Ott jött rá, milyen lehet egy nyolcezres csúcstámadás, és jobban megértette azokat, akik visszafordulnak akár a csúcs alól is. De a nehézségek ellenére nagyon élvezte a munkát, és újra végigcsinálná.
A Hópárduc talpra áll című filmet a következő évben, 2011-ben mutatták be, még megvárták Erőss Zsolt Lhoce-expedícióját, amikor műlábbal felért a 8516 méter magas csúcsra – ezekkel a képekkel fejeződik be a film.
„A dokumentumfilmet mindig az élet alakítja – véli Kollmann. – Persze jó lett volna folytatni, de a Lhoce-expedícióra már anyagi okok miatt nem tudtunk kimenni, így Erőss Zsolt saját, a csúcson készült felvételeivel fejeztük be a filmet. A megjelenéssel viszont nem akartunk várni, szerettük volna, ha a film üzenete minél hamarabb minél több emberhez eljut. Ez pedig az, hogy sohasem szabad feladni!”
Az utóbbi években a játékfilmek és a reklámipar felé forduló Kollmann András 2013-ban újabb dokumentumfilmet forgatott A Vitorlázó címmel a ma már tizenháromszoros Kékszalag-győztes, kétszeres solingvilágbajnok Litkey Farkasról, de legismertebb munkája mai napig a A Hópárduc talpra áll, amelynek itt látható az előzetese.
Amikor Erőss Zsolt eltűnt
A Cso Oju-expedíción egyik nap Erőss Zsolt éppen az első magashegyi tábor felé tartott az alaptáborból, és vele tartott a csapatból Szlankó Zoltán, Horváth Tibor és kamerájával Kollmann András is, amikor Erőss egyszer csak eltűnt.
„Jobbra-balra forgattam a kamerát, de nem láttam sehol sem. Valamiért lemaradt, és nem tudtuk elérni rádión sem – mesélte Kollmann. – Aztán kiderült, hogy csak kicsit lefeküdt pihenni, de mivel szürke volt a ruhája és a hátizsákja, nem vettük észre. De tizenöt-húsz percen keresztül azért nagy volt az ijedtség, mi történhetett vele.”
Erőss Zsolt fotója, a kép előterében Kollmann András
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
