Lángos az alaptáborban, szivar a csúcson: a Cso-Oju első magyar megmászói

Több mint harminc évvel ezelőtt, 1990-ben népes magyar csapat indult a Himalájába: tizenhatan vágtak neki a 8201 méteres Cso-Oju megmászásának, tizenegyüknek sikerült is. Köztük volt Koncz Ákos, aki október 4-én ért fel, az azóta elhunyt Straub Józseffel a hegy első magyar megmászóinak számítanak.

Az akkor 26 esztendős Koncz Ákost klubja, az Excelsior SE jelölte az expedícióba, aminek megvolt az alapja: korábban szerzett már magashegyi tapasztalatot a Kaukázusban, az 5642 méter magas Elbruszon, 1988 nyarán a Pamírban található 7495 méteres Kommunizmus-csúcsra (ma Iszmoilí Szomoní-csúcs), 1990 nyarán pedig a 7010 méteres Han Tengrire jutott fel a Tien Sanban. Az 1990-es Cso-Oju-expedíciót Nagy Sándor, a Magyar Hegymászóklub elnöke már 1989-ben elkezdte szervezni.

„Emlékszem, egy hegymászó-találkozón vonultunk félre az akkori, mintegy harminctagú laza kerettel megbeszélni a részleteket, Nagy Sándor pedig felvázolta a tervet – mesélte a Csupasportnak Koncz Ákos. – Bevallom, addig a nevét sem hallottam a Cso-Ojunak, de akkoriban még nem olyan volt az információáramlás, mint manapság, nem volt internet, így térképeken kellett utánanéznem.”

Akkoriban az egyik legnagyobb kihívás az anyagi háttér megteremtése volt, amelyben nagy segítséget jelentett, hogy a hegymászóklubok végezték a jól fizető alpinmunkákat, ráadásul az expedíciók akkori kulcsfigurája, Nagy Sándor mestere volt a költséghatékony túrák szervezésének.

„A Moszkva–Delhi repülőjárat nagyon drága volt, mint a nemzetközi járatok általában, ezért a szovjet fővárosból a jóval olcsóbb belföldi járattal előbb Taskentbe repültünk, és néhány órával később onnan tovább Delhibe – folytatta Koncz.

Annyit azért megemlítenék az akkori árakról, hogy emlékeim szerint egy farmer áráért repültem Budapestről Moszkvába, onnan pedig Havannába, majd vissza. Ezek persze a valóságtól teljesen elrugaszkodott árak, de akkoriban így ment ez.”

Aztán Nagy Sándor azt is megszervezte, hogy felszereléseik egy szponzori támogatásnak köszönhetően hajóval, ingyen érkezzenek meg Bombaybe (Mumbai), amely még mindig 1500 kilométerre volt ugyan Delhitől, de a cuccok legalább már Indiában voltak. Koncz Ákos egyébként élelmezési vezetője is volt annak az expedíciónak.

„Nemcsak a boltokban való keresgélésre emlékszem, hanem hogy kaptunk ajándékba élelmiszereket a negyvenöt napos expedícióra – mondta. – Vittünk magunkkal néhány liter étolajat is, és lángost sütöttünk az alaptáborban. Nekünk még nem volt szakácsunk, serpánk, akkoriban még teljesen más idők jártak. Magunknak kellett főznünk, nekünk kellett elmosogatnunk a jéghideg vízben, és minél tovább aludtunk, annál később ettünk, mert senki sem készítette el helyettünk.”

A magyar csapatnak egy könnyebbsége volt csupán: a csúcsra vezető útvonalat legalább nem kellett keresgélniük, mert három nappal korábban már kitaposta a Sisapangmáról érkező nagynevű hegymászótrió, amely a lengyel Wojciech Kurtykából, a svájci Erhard Loretanból és a francia Jean Troillet-ből állt. Csak összehasonlításképpen: a magyar csapat 27 jakkal vonult fel az alaptáborba, az említett három hegymászó pedig kettővel…

„Náluk láttuk először az alpin stílust a Himalájában, és pszichésen könnyebb dolgunk volt, hogy követhettük a nyomaikat – fogalmazott Koncz, aki Straub Józseffel mászott együtt, a csúcstámadó napon, a harmadik tábortól pedig csatlakozott hozzájuk az osztrák Reinhard Wlasich is. – Tizenöt percet tölthettünk a csúcson, Reinhard elővett egy szivart és egy jelzőrakétát, hogy mindkettőt meggyújtsa, de a kevés oxigén miatt egyik sem sikerült.”

Mivel akkor még gyerekcipőben járt a magyar himalájai hegymászás, rendes akklimatizációs tervük sem volt, csupán megfogalmazott cél, hogy a hétezer méter magasan fekvő tábort mindenki érje el, és egyszer aludjon is ott.

Igaz, a nyáron a Han Tengrit tulajdonképpen előakklimatizációnak szánták, de Koncz nem biztos benne, hogy van összefüggés a Cso-Ojun nyújtott teljesítményükkel. Ahhoz képest, hogy társával a hegy első magyar megmászójának számít, az ezredforduló után már nem tartott a hazai szervezésű expedíciókkal. 1996-ban még ott volt, és 7700 méterig jutott az első magyar Mount Everest-expedíción, de Reinhard Wlasich halála megviselte a csapatot, főleg Nagy Sándort, aki ezután egyre kevesebb szerepet vállalt ezekben a vállalkozásokban.

„Szabaddá vált a világ, mindenki oda utazott már, ahova akart, így lett volna lehetőségem, de az élet más területei váltak fontosabbá – tette hottá Koncz. – Egyetemre jártam, családom és saját vállalkozásom lett, így az ezredforduló után már nem is akartam annyira menni. A normál utak amúgy sem vonzottak, inkább a magasabb vagy technikailag nehezebb mászások érdekeltek volna, és nem volt olyan jó társam sem, mint Dékány Péternek annak idején Ozsváth Attila. Sok más remek dolog létezik a világban, én nem vagyok olyan, mint például Gyenyisz Urubko, akinek az életében csak a hegymászás létezik.”

Vannak azért tervei, például az utolsó, magyarok által még megmászatlan nyolcezres, a 8027 méteres Sisapangma főcsúcsának elérése, de nem könnyű a szervezés, néhány éve a vírus miatt le kellett mondaniuk Andok-túrájukat, és a szponzorszerzés is nehéz a járvány miatt kialakult helyzetben.

A címlapképen, balról jobbra: Vörös László, Várkonyi László, Balog Géza, Jean Troillet, Wojciech Kurtyka, Erhard Loretan, Pajor István és Koncz Ákos

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!