A 2003-ban alapított Magyarok a világ nyolcezresein expedíciós sorozat már túl volt két vállalkozáson, a sikeres Gasherbrum-expedíción (2003) és a sikertelen K2-expedíción (2005). A 2004-es év azért maradt ki, mert nem jött össze elegendő pénz akkori céljuk, a 8167 méteres nepáli Dhaulagiri megmászásához.
Két év múlva, 2006-ban azonban már igen, bár így sem vetette fel a pénz a Kollár Lajosból, Erőss Zsoltból, Mécs Lászlóból, Ugyan Anitából, Szendrő Szabolcsból és Babcsán Gáborból álló hattagú magyar csapatot, amely tavasszal végül el tudott indulni.
Azonban Nepálba érve rögtön szembesülniük kellett egy újabb, nem várt nehézséggel, az országban ugyanis felkelés tört ki, és polgárháborús viszonyok uralkodtak, mindennaposak voltak a tüntetések, az utcai összecsapások, amelyek nemegyszer lövöldözésbe torkolltak.
A magyar expedíciónak nem volt pénze arra, hogy repülővel továbbutazzon, mint a gazdagabb vállalkozásoknak, ezért két hétig az ország fővárosában, Katmanduban kellett rostokolniuk, emiatt az esélyeik a Dhaulagiri megmászására drasztikusan csökkentek.
A főszponzornak köszönhetően azonban az utolsó pillanatban mégis repülőre tudtak szállni, utána busszal folytatták útjukat, végül gyalog értek el a hegy lábához, a relatíve alacsonyan, 4600 méteren fekvő alaptáborba, ahol már spanyol, holland, iráni, olasz és kazah csapatok voltak, ráadásul mindegyik túl az akklimatizáción.
A meredek, nehezen megmászható Dhaulagirit azonban nem hiába hívják a „Vihar hegyének”, a szeszélyes időjárási viszonyok miatt addig nem járt sikerrel egyik expedíció sem a csúcsmászással. A magyar csapat óriási késésben volt a többiekhez képest, Erőss Zsolt tíz nap után mégis úgy érezte, megpróbál nekivágni.
Erőss Zsolt a Dhaulagiri csúcsán
Pedig sokáig nem sok jóval kecsegtetett egy esetleges csúcstámadási kísérlet, a felső régiókban nagyon rossz volt az időjárás, márpedig a Dhaulagiri csúcsgerince csak enyhe időben mászható. Erőss első kísérlete, amikor csatlakozott a nemzetközi csapathoz, végül egy vihar miatt nem járt sikerrel, csak az egy nappal korábban induló olaszok jutottak fel.
Másodszorra négyen indultak el a magyar csapatból, Babcsán, Mécs, Ugyan és Erőss, és tisztában voltak vele, hogy a monszun közelsége miatt ez lesz az utolsó lehetőségük a szezonban. Az időjárás ekkor sem volt ideális, az olvadás miatt a mély hóban eleinte nehezen tudtak haladni, és mire rájöttek, hogy esténként hatékonyabban tudnak mozogni a hegyen, már kicsúsztak az időből.
Kimerültek voltak, az idő is szorította őket, de a siker érdekében kockázatos taktikát választottak, a felszerelés nagy részét hátrahagyták.
Babcsán azonban úgy döntött, ezt a rizikót nem vállalja, elindult lefelé, így május 26-án már csak Erőss, Mécs és Ugyan folytatta az utat 7200 méterig, itt azonban az utóbbi kettő is a visszafordulás mellett döntött.
„Magamra maradtam, egyedül másztam tovább – emlékezett vissza Erőss már itthon, a Vörösvári Újságnak adott interjújában. – Én sem gondoltam, hogy komoly esélyem lenne a csúcs elérésére, de mégis ott volt előttem a lehetőség, amiért évek óta küzdöttünk. Mindenképpen meg kellett próbálnom. Úgy döntöttem, hogy a legvégsőkig elmegyek, ameddig fizikailag lehetséges. Kezdetben jó idő volt, szépen haladtam előre. Később belekeveredtem egy nagy viharba, de olyan »küzdős kedvemben« voltam, hogy rendületlenül mentem tovább. Mély havas részeken verekedtem át magam az esélytelenek nyugalmával. Közben már a kiszáradás veszélye is fennállt. Így értem el reggel hét óra felé a csúcsgerincet, ami nem jelentett könnyebbséget, mert technikailag igen nehéz rajta a mászás. De tudtam uralni a helyzetet és mentem tovább” – mondta a vakmerő mászásról Erőss.
És kitartása meghozta a gyümölcsét, május 27-én 11 óra tájt elérte a Dhaulagiri 8167 méter magas csúcsát, ahol kibontotta a magyar és az erdélyi zászlót, készített néhány felvételt, majd rövid pihenő után visszaindult. Ez volt a magyar hegymászás hetedik és Erőss Zsolt negyedik nyolcezrese.
