Hogy kicsoda Rosa Fernández? Nos, a spanyol hölgy igencsak plasztikusan mutatja be önmagát, az életét és a szenvedélyét.
„Hegyek közelében nőttem fel, a nyolcvanas években kezdtem a hegymászást, aztán a kilencvenes évek végén hét asztúriai srác meg akart hódítani egy újabb nyolcezrest, és úgy gondolták, ha magukkal visznek egy nőt, akkor nagyobb támogatást kaphatnak – idézte fel a kezdeteket Rosa Fernández. – Mindez teljesen spontán jött, de nem tudtam visszautasítani, biztos voltam benne, hogy életem legnagyobb kalandjában lesz részem.
Amikor felértünk a csúcsra, egyszerre voltam boldog és nyugodt. A kilátás pazar volt, le se akartam jönni onnan.
Akkoriban a kommunikáció is teljesen más volt, több mint tíz napba telt, mire beszámolhattunk a sikerről a családtagjainknak, akik hetekig semmit sem tudtak rólunk. Minden új volt számomra, de jól sült el, nagyon élveztem, és onnantól kezdve megszállottja lettem a magas csúcsoknak. ”
Ekkor volt harminchét éves, és szó se róla, kellett ahhoz bátorság, hogy belevágjon a kalandba, nem biztos, hogy a helyében mindenki igent mondott volna a felkérésre. A Sisapangma megmászása után egyre jobban vonzotta az Everest, ám az expedíció rengeteg pénzbe került, a többi férfi mind kihátrált, ő viszont nem adta fel, a nagypapája támogatásának köszönhetően esélyt kapott arra, hogy valóra váltsa az álmát.
S hogy az idő a döntése helyességét igazolta: a tizennégyből hat nyolcezres csúcsot mászott már meg, egyedüli spanyol nőként teljesítette a Seven Summits-sorozatot, vagyis mind a hét földrész legmagasabb hegycsúcsát megmászta (ahogy nemrég a magyar fotós, Németh Alexandra is.)
„Nem volt egyszerű, rövid időn belül rengeteg pénzt kellett hozzá előteremteni. Ebben sokat segített, hogy egyedül másztam. Amikor az Antarktiszra készültem, úgy tűnt, meghiúsul a terv, mert elfogyott a pénz, de végül valahogy csak megoldódott a probléma. Kevesebb mint két év alatt másztam meg a hét csúcsot, és a legapróbb részletekig mindent én terveztem és intéztem. A hegyen magamra voltam utalva, de Asztúriából indulva megvalósítottam a céljaimat, és megmásztam a legmagasabb csúcsokat.”
Állítása szerint a sikerhez elsősorban mentális erő kell, mint mondja, az évek során látott kiváló fizikai adottságokkal megáldott mászókat, akik fejben nem voltak elég erősek, és szinte harc nélkül feladták.
Ő viszont tényleg sohasem adja fel. Akkor sem tette, amikor 2009-ben mellrákot diagnosztizáltak nála. Legyőzte a betegséget, sőt, az orvosai beleegyezésével nem sokkal a műtét után nekivágott a pakisztáni és kínai határon található 8046 méter magas Broad Peak-nek.
„Végül nem értem fel a csúcsra, de ha jól tudom, ez abban az időszakban senkinek sem sikerült, mert nagyon rosszak voltak az időjárási viszonyok. Az a kihívás nem is a csúcs meghódításáról szólt, elsősorban magamnak akartam bizonyítani, kíváncsi voltam, fejben mennyire vagyok erős, mert fizikailag nyilvánvalóan nem voltam túl jó állapotban.
A betegség elleni harc azóta a szívügyemmé vált. A kórházban nagyon sok embert láttam szenvedni, mentálisan nagyon rossz állapotban voltak, pedig harcolni kell, mert a betegség igenis legyőzhető.
Nekem, persze, sokat segített, hogy a hegymászásnak köszönhetően hozzá voltam szokva a nehéz helyzetekhez, és tudtam, hogy sosem szabad feladni. Éppen ezért mindenkinek azt üzenem, hogy mentálisan fejlessze magát, és egy percre se inogjon meg a hite, mert a legnehezebb helyzetből is van kiút.”
