Erőss Zsolt, a legeredményesebb magyar expedíciós hegymászó 2010. január 2-án súlyos lavinabalesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Éppen két társát biztosította egy kuloár túloldalán, amikor egyikük az átkelés közben megcsúszott, a megfeszülő és átlendülő kötél pedig eltörte Erőss Zsolt minkét lábszárát, és mindhárman tehetetlenül sodródva a jégfolyosó aljáig csúsztak.
Egy 45 tagú mentőcsapat, benne a nem messze tartózkodó Mécs Lászlóval, a bajba jutottak segítségére sietett, és a mentés sikerrel járt – de január 10-én Erőss jobb lábát térd alatt amputálták. A hegymászóbaleset azonban nem jelentette karrierje végét a Himalájában. Protézist kapott, amelynek segítségével márciusban már újra járt, a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciósorozat pedig az ősszel már újabb vállalkozást szervezett: az egyik legkönnyebb nyolcezresnek tartott Cso-Ojura (8201 méter), amelyen Erőss végül 7100 méteres magasságig jutott, de társaival a lavinaveszély miatt a visszafordulás mellett döntöttek.
Erőss Zsolt
Erőss Zsolt azonban 2011-ben tért vissza igazán, ekkor jutott fel ugyanis újra egy nyolcezres csúcsára – művégtaggal!
Az Erőssből, Gál Lászlóból, Horváth Tiborból, Mécs Lászlóból és Kollár Lajos expedícióvezetőből álló öttagú csapat áprilisban indult Magyarországról, hogy megkísérelje a feljutást a világ negyedik legmagasabb hegycsúcsára, a 8516 méter magas Lhocéra.
Erőss az előző évi rehabilitációs célú vállalkozás után újra otthonosan mozgott a Himalájában. A csúcstámadást Horváth Tiborral kezdte meg, de már mindent a saját tempójában kellett terveznie, mert például folyamatosan meg kellett állnia megtisztítani a protézist.
A csúcstámadó táborból (7900 méter) május 21-én hajnalban indultak, de a nap izgalmasan alakult. Eleve késéssel keltek útra, és menet közben kiderült, Erőss Zsoltnál se lámpa, se magasságmérő, se óra, és mivel a rádióját Horváth Tibor hátizsákjában hagyta, nem tudott érintkezni az alaptáborral sem. Így aztán egy napon keresztül fogalma sem volt senkinek, pontosan mi is lehet a Hópárduccal.
Ilyen körülmények között május 21-én délután Erőss és Gál László is elérte a Lhoce 8516 méter magas csúcsát, de hogy maradjon még izgalom az ereszkedésre is, Erőss nem találta a hátrahagyott jégcsákányát, és nem volt mivel világítania sem, közben ugyanis besötétedett. Csak a 7900-as négyes tábor fényeit meglátva térhetett vissza biztonságosan.
Videó Erőss Zsoltról a Lhocén:
„Teljes sötétben botorkáltam, csúszkáltam és kúsztam a rögzített kötél mentén, mire végre megpillantottam a sátrakat” – mesélte itthon Erőss.
Közben aggasztotta az itthoniakat és a lent várakozókat, hogy tudták, a hegy felső régiójában mentés zajlik, ugyanis baszk hegymászók bajba kerültek. Erőss utólag elmondta, találkozott is velük a csúcson, utána érkeztek, de már akkor úgy látta, túl lassan haladnak. Végül mindannyiukat megmentették, igaz, egyiküket élet-halál között találták meg.
A magyarok mászása és ereszkedése tizennégy órát vett igénybe, ami megterhelő volt – Gál László első nyolcezresén fagyási sérüléseket szenvedett mind a tíz ujján, de szerencsére egyik sem volt maradandó. Erőss Zsolt pedig először tapasztalta meg, egy nyolcezres csúcsmászása során milyen óriási terhelés éri azt a lábát, amelyen a protézist viseli.
A Lhoce volt egyébként a magyar hegymászás tizedik nyolcezrese, hegymászóink azóta feljutottak a Kancsendzönga (8586 méter), az Annapurna (8091) és a K2 (8611 méter) csúcsára is, így csak egy maradt a tizennégyből, a vitás Sisapangma (8027 méter), amelynek a 8008 méter magas központi csúcsára 1987-ben már feljutottak magyar hegymászók.
A Hópárduc talpra áll
Erőss Zsolt 2010-es lavinabalesete után a rehabilitáció hosszú folyamatáról és a visszatérésről remek dokumentumfilm készült a tapasztalt extrém filmes, Kollmann András rendezésében. A film végigkíséri Erőss Zsolt útját a kórházi ágytól, amelyen fekve már januárban elhatározta, hogy szeptemberben újra ott lesz a Himalájában, egészen addig, amíg valóban vissza nem tér a 8201 méteres Cso-Ojura. Érdekesség, hogy Tóth Zsolt operatőr hegyi betegsége miatt hatezer méter felett Kollmann András vitte és kezelte a kamerát. A másfél éven át négy országban, Magyarországon, Ausztriában, Kínában és Nepálban forgatott film 2011. október 6-án került a magyar mozikba.
Legutóbb Erőss Zsolt 2006-os Dhaulagiri-sikeréről írtunk a Csupasporton, amikor Nepálban éppen forradalom volt, és már mindenki lemondott a csúcs eléréséről, csak ő maradt a hegyen, és sikerült feljutnia.
