Nyolcvan év felett is extrém sport: Pajor Istvánnak kifogyhatatlan az energiája

Pajor István 1990. október 7-én négy másik társával feljutott a világ hatodik legmagasabb hegyére, a 8201 méter magas Cso Oju csúcsára. Ez két szempontból is különleges volt. Egyrészt mert 52 évesen és három hónaposan sikerült neki, ami 2003-ig magyar korrekord volt 8000 méter felett (Vörös László, azaz Cinó döntötte meg egy hónappal idősebben a 8035 méteres Gasherbrum II-n), másrészt mindössze hat évre volt szüksége, hogy eljusson erre a magas szintre, ami azonban egyáltalán nem volt váratlan.

Pajor István a budai Széchenyi-hegyen nőtt fel, amelyet akkoriban, az ötvenes években novembertől hó borított, így az évi nyolcvan-kilencven havas napnak köszönhetően magától értetődő volt, hogy síelni kezd a Goldberger SE-ben.

„Eleinte nem voltam különösebben eredményes, 1955-ben csak huszonharmadik lettem északi összetettben, azaz sífutásban és síugrásban, egy évvel később viszont már tizedik, még egy évre rá ifjúsági magyar bajnok – emlékezett vissza Pajor István. – A felnőttek között aztán öt egyéni országos bajnoki címet szereztem, később nagyon sokat jelentett a hegymászásnál, hogy remek volt az erőnlétem.”

Sportolói karrierje után, 1972-től a Budapesti Honvédnál edzőnek állt, 1974-től pedig a válogatottnál volt a síugrók szövetségi kapitánya, legjobb versenyzője Gellér Gábor és Fischer László volt. Aztán 1978-ban egy évre eltiltották, mert Finnországból át akart menni a csapattal Norvégiába egy meghívásos versenyre, de az ilyen „magánakciókat” akkoriban nem nézték jó szemmel. 1980 óta síoktató, negyven év alatt több mint 7500 ember fordult meg a keze alatt.

„Akkor ismerkedtem meg a hegymászással, amikor a Fővárosi Távfűtő Műveknél dolgoztam műszaki ellenőrként, az Excelsior SE ipari alpinistáit kellett felügyelnem, és én is beereszkedtem közéjük beülővel.

Annyira összebarátkoztam velük, hogy 1984-ben elhívtak magukkal a Kaukázusba, az Elbruszra, amelynek negyvenhat évesen jutottam fel a csúcsára. Gyorsabban haladtam, mint a többiek, mintegy másfél órával hamarabb értem fel.”

Még azon az expedíción – Simonits Péterrel együtt – első európaiként lesíelt az 5054 méteres Kazbek negyvenöt fokos lejtőjén, és élete része lett a hegymászás, csak az 1988-as szezont hagyta ki kislánya születése miatt. 1985-ben tíznapos sítúrára ment az Alpokba, 1986-ban megmászta az 5199 méteres Mount Kenyát, és egy addig még mászatlan jégúton jutott fel a Kilimandzsáró tetejére. 1987-ben már feljebb merészkedett Dél-Amerikában, és bár három hatezres csúcson is állt, a legnagyobbat, a 6962 méteres Aconcaguát végül nem sikerült megsíelnie, de ezt sem maga miatt – novemberben ugyanis nem volt elég hó a hegyen.

Akkor már szervezték a 1990-es magyar Cso Oju-expedíciót. A részvétel egyik feltétele a hétezres magasság elérése volt, ami ugyan nem sikerült Pajor Istvánnak, de mivel szerzett szponzort, bekerült a csapatba – amellyel harminc napot töltöttek 5700 méter fölött a hegyen, és a vállalkozás az indulástól az érkezésig összesen 63 napig tartott.

Három magashegyi tábort építettek ki 6500, 6900 és 7500 méteren, Pajor István pedig a Tóth Csaba, Várkonyi László, Csíkos József, Vörös László összetételű csapattal mozgott. Első csúcstámadási kísérletük alkalmával a mély hó miatt négy expedíció is visszafordult előttük, s ő is döntési helyzetbe került, hogy kockáztasson-e, amikor otthon várja egy két és fél éves kislány…

Nyolcezer méter környékéről a visszafordulást választották, lementek az előretolt alaptáborba, ahol három napot pihentek, de október 7-én végül sikerült feljutniuk – neki 52 évesen, ami akkor magyar csúcsnak számított.

Ez volt az első magyar Himalája-expedíció, amelyen honfitársaink feljutottak egy nyolcezres hegy főcsúcsára. Az expedíció sokat kivett belőle, nyolc kilót fogyott, mire hazaért. Később is szép kihívásokat keresett a hegymászásban: 1992-ben megjárta a Yosemite-ot, 1994-ben az alaszkai Mount McKinleyt, 2001-ben 63 évesen és csípőprotézissel jutott fel az Aconcaguára, 2003-ban pedig a várható kitörés miatt ötezer méterről kellett visszafordulniuk egy működő vulkánról, a Thungurahuáról.

Manapság, több mint nyolcvanévesen nemcsak heti öt-hat alkalommal fut, teniszezik, és edz az evezőspadon, de néhány éve még a tervei között szerepelt az 5137 méter magas törökországi Ararát és a 6088 méteres bolíviai Huayna Potosí megmászása, csak a koronavírus-járvány miatt ezek elmaradtak. De hogy van energiája bőséggel, bizonyítja, hogy 2019-ben – miután Budapesten fair play életműdíjat vehetett át a Magyar Olimpiai Bizottságtól – rohant a hatszáz kilométerre nyugatra fekvő ausztriai Kaprunba, ahol másnap reggel már síelőket oktatott.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2020 februárjában.)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!