Suhajda Szilárd: automata üzemmódban

Mi az első, ami most eszébe jut a K2-ről?
Még mindig a csúcsmászás napjait és óráit próbálom feldolgozni. Eddig elég sűrű volt a programom, a csúcs elérése után két napig ereszkedtem, majd csak egy napot pihentem az alaptáborban, és máris elindultunk vissza a civilizációba, azóta pedig nincs megállás. Még nem volt időm sokat gondolkozni azon, milyen volt a csúcson, ez történik most.

Milyen volt a K2 legveszélyesebbnek tartott szakasza, a hírhedt Palacknyak? Olyan, ahogyan várta?
Még július huszonnegyedikén – amikor hétezer-nyolcszáz méter magasan, a vállon sátoroztam – estére felszakadozott a felhőzet, és megpillantottam a felette ágaskodó hatalmas jégfalat. Valóban félelmetes volt ilyen közelről látni, de megható is. Este kilenckor indultam a négyes táborból. Az első két órában még néhány oxigénes mászót is sikerült megelőznöm, de végül ők nyilvánvalóan alaposan elhúztak tőlem. Egyedül értem a traverz tövébe, ahol a terep nagyon meredek lett, de szerencsére jó hóviszonyok voltak a kuloárban, nem volt lejegesedve, ami megkönnyítette a haladást.

Közben nem fordult meg a fejében, hogy ez a hegy legveszélyesebb része?

Tény, ha ott valami leszakad, akkor elkerülhetetlen a baleset, de nem volt bennem zsigeri félelem. Sőt, egyfajta nyugalom járt át, mert jó idő volt, láttam a Holdat és a csillagokat, éreztem, most minden tökéletes.

Éjszaka az ember amúgy is inkább bezárkózik magába, én is arra figyeltem, mennyire érzem az ujjaimat, mert sokkal jobban aggódtam az esetleges fagyási sérülések miatt, ezért időnként szorgalmasan kellett lóbálni a kezem és a lábam.

Ez volt a csúcstámadás legnehezebb része?
Nem feltétlenül, mert maga a kuloár egyébként nem extrém nehézségű, jól átmászható, csak az objektív veszélyforrásokra kell jobban figyelni. Ami talán nehezebb volt, az az alaptáborból való közvetlen feljutás a kettes táborba, mivel az egyes tábort csak az első akklimatizációs körökben használtuk. Ez nagy magasságban, nehéz terepen ezerhétszáz méteres szintemelkedést jelent egyhuzamban, aminek azért keserves tudott lenni a vége. Ezenkívül még a hatezer-hatszáz méteren található House-kémény sem volt könnyű.

Elgondolkozott valamikor azon, hogy visszaforduljon?
Egyszer sem voltak kétségeim a tizenöt órás csúcsmászás alatt. Bár amikor a társam, Klein Dávid visszafordult, bevallom, átfutott az agyamon, hogy mit is tegyek most, de szerencsére abból a magasságból önállóan is le tudott ereszkedni. Nehéz döntés volt a részéről, hiszen még tudott volna felfelé jönni, de nem akarta veszélyeztetni az én csúcssikeremet, hiszen ha később határoz így, valószínűleg nekem is vissza kellett volna fordulnom vele. Önzetlen és valóban hatalmas döntés volt ez Dávid részéről.

Mikor érezte, hogy meglesz a csúcs?
Mielőtt elértem a nyolcezer-ötszáz méteres régiót, rádión beszéltem Dáviddal, és azt mondtam neki – úgy emlékszem, nagyon határozottan –, hogy csak karnyújtásnyira van a csúcs, két óra múlva fent fogok állni. Ekkor elég nyilvánvaló volt, hogy a célegyenesben vagyok, bár még fogalmam sem volt, ezután mi vár rám. Nyolcezer-ötszáz méter felett ugyanis teljesen más lesz a világ, más dimenzió, össze sem lehet hasonlítani, mondjuk, a Broad Peak – amely „csak” 8051 méter – nyolcezer méter feletti régiójával. Az utolsó szakaszon például voltak olyan tévképzeteim, hogy egy másik hegyen vagyok, és volt, hogy álló helyzetben elaludtam másodpercekre. Emiatt kicsit egyébként aggódtam is. Annyira lelassultam, hogy óránként csak harmincnégy méter szintet tudtam leküzdeni, így az utolsó százötven métert öt óra alatt tettem meg. Az kemény dió volt!

Mit érzett, amikor felért?
Érdekes, mert amikor az utolsó, narancssárga kötélhez értem, újra beszéltem Dáviddal rádión, amitől teljesen felfrissültem. Még kicsit zsörtölődtem is, hogy felhőben van a csúcs, de mire felértem, kitisztult minden, kinyílt a panoráma, és a lábam alatt eltörpült az egész Karakorum. Maximum fél órát töltöttem a csúcson, fontosnak éreztem, hogy végigsétáljak a rövid csúcsgerincen, megbizonyosodva arról, hogy garantáltan a legmagasabb ponton álltam. A nagy szél miatt féltem a fagyástól, ezért nem mertem levenni a kesztyűmet, így nem is készült önkioldós fotó. De ha arra gondol, éreztem-e eufórikus boldogságot, akkor nem. Inkább valamiféle ürességet és végtelen szabadságot, aminek valószínűleg a fáradtság és az oxigénhiány lehetett az oka. És az, hogy tudtam, még előttem áll egy nagy feladat: lejutni a csúcsról.

Mennyire volt kimerült ereszkedés közben?
Lefelé általában háromszor olyan gyorsan halad az ember, mint felfelé. Elcsigázott voltam, mire elértem a traverzet, és nem mondom, a hatalmas jégfalnál azért örültem volna egy-egy párkánynak, amelyen normálisan pihenni lehet. De nem volt energiám aggódni, és bár sokszor felnéztem a mögöttem hagyott útra, nem gondolkodtam, ezért nem is féltem, egyszerűen automata üzemmódba kapcsoltam. A négyes tábor már látótávolságra került, de addig vagy hatszor leültem pihenni, és másodpercekre el is aludtam, ami még húsz méterre a sátortól is megtörtént velem. A négyes táborban csak pár órát pihentem, mielőtt még aznap éjjel visszaereszkedtem hétezer-négyszáz méterre, a hármasba. A csúcsmászás során, kisebb megszakításokkal, lényegében huszonkilenc órát voltam folyamatos mozgásban.

Gondolkozott már a folytatáson? Mi lesz a következő lépés?

A K2-n fontos tapasztalatokat szereztem arról, hogyan működöm ebben a magasságban. És önbizalmat is adott, mert most már tudom, amit eddig csak hittem, hogy képes vagyok erre, sőt maradt is még bennem tartalék.

Dáviddal a tervezésnél a három „leget” tartjuk szem előtt: ő 2016-ban feljutott a legveszélyesebbnek tartott nyolcezresre, a 8091 méteres Annapurnára, én most a legnehezebbnek tartott K2-re, és hátravan még a legnagyobb, a Mount Everest mesterséges oxigén nélküli megmászása. Szóval, irány az Everest!

A legnehezebb, a K2 megmászása után mind a tizennégy nyolcezres elérése nem foglalkoztatja?
Nem mondom, hogy nem jutott még eszembe, de egyelőre nincs kifejezett tervem ezzel kapcsolatban. Most az Everest a határozott célunk, ez majdnem kétszázötven méterrel magasabb a K2-nél, és ha abból indulok ki, mennyire nehéz volt most az utolsó százötven méterrel megbirkóznom, akkor is csak sejthetem, hogy mit jelent majd még ennél is többet megtenni ebben a magasságban. A K2-n három évet töltöttem el, bízom benne, hogy az itt megszerzett fontos tudás, kiegészülve Dávid Everesten szerzett értékes tapasztalataival, hozzá fog járulni ahhoz, hogy minden korábbinál keményebb munkával, eredményesen fel tudjunk majd készülni a legnagyobb kihívásra!

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 augusztusában.)