Néhány nappal ezelőtt három spanyol hegymászó és egy perui idegenvezető veszítette életét Peruban, az Andok Nevado Pisco hegyén, miután maga alá temette őket egy lavina. A balesetet csak a 26 esztendős Pablo Belmonte élte túl, aki az egyik spanyol televíziós műsorban hosszabban beszélt a szerencsétlenségről.
„A körülményekhez képest jól érzem magam, s hálás vagyok a sorsnak, hogy kaptam még egy esélyt, de természetesen még mindig a baleset hatása alatt vagyok – mondta. – Végig magamnál voltam, és azt kell mondjam, bizonyos szempontból mi okoztuk a lavinát. Keletkezett egy jégréteg a szűz hó alatt, és mivel a közelünkben vihar volt kialakulóban, kockáztattunk, megpróbáltunk minél gyorsabban lemenni. Öten voltunk összekötve egy kötéllel, nem tudom, melyikünk csúszott meg először, én voltam a második. Próbáltuk megakadályozni a lavinát, de nem vagyunk profik, korábban sem mindig a megfelelő módon ereszkedtünk le.
A probléma az volt, hogy nemcsak a saját súlyunkat cipeltük, hanem a többiekét is, és gyakorlatilag csúszkáltunk a jégen. Olyan volt, mintha egy mosógépben lettünk volna.
Az ereszkedésnél mindig nagyobb az esélye, hogy megcsúszol, mert a csúcs meghódítása után kicsit leeresztesz. Még csak képet sem csináltunk a csúcson, annyira siettünk lefelé a villámlás miatt. Későn értünk fel, mivel útközben megálltunk, és bár tudtuk, hogy kockázatos, próbáltunk sietni. Sosem derül ki pontosan, mi történt. Ha nem csúszik meg az egyikünk, megcsúszott volna más, vagy odacsap egy villám. A hegymászásnál mindenki vállalja az efféle kockázatot.”
Mint mondja, viszonylag sokáig, legalább fél percig zuhantak lefelé, neki pedig szerencséje volt. A perui idegenvezető még valamennyire magánál volt, a többiek viszont eszméletlenek voltak. Síppal és kiabálva próbált segítséget kérni, és bár megérkeztek a mentőcsapatok, már senkit sem lehetett megmenteni.
„A legjobb barátaimat veszítettem el, iskolás korunk óta ismertük egymást, először tizenhat évesen kirándultunk együtt. Az utolsó emlékem, az esést is beleértve, hogy mosolyogtak. Nincs kétségem, boldogan haltak meg, és ők is ezt mondanák rólam, ha én maradtam volna ott.
Mind csodálatos emberek voltak, hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem őket. Ha legközelebb mászom, biztos, hogy ők is velem lesznek.
Rengeteg kisebb-nagyobb sérülést szenvedtem, fáj mindenem, főleg a hátam. Fájdalomcsillapítókat szedek, kell némi idő, míg olyan állapotban leszek, hogy visszatérhessek Barcelonába. Persze nincs olyan sérülés, amelyen ne javíthatna egy kis szeretet és egy kis tortilla. Szerencsére itt is sokan segítenek, és megkönnyítik az életemet.”
(Képünk illusztráció, Fotó: AFP)
