Aki ismer, tudja, miért kezdtem el sportolni immár több mint tíz éve, aki viszont nem ismer, annak is tanulságos lehet a történetem. Huszonhárom évesen lettem pánikbeteg, egy hónapot feküdtem pszichiátrián, de a terápiám – sok más sorstársaméhoz hasonlóan – nem volt túl hatékony.
Csaknem tíz évig tartott fogva a betegség, majd az élet még adott néhány gyomrost. Amikor válaszút elé kerültem – megmaradok vagy belepusztulok? –, az életet választottam. És elkezdtem sportolni.
Gyerekként sportoltam, versenyszerűen pingpongoztam. Az edzéseket imádtam, elfáradni nagyon szerettem, az ügyességi feladatokban lubickoltam, de versenyezni nem tudtam, született majrés lúzer voltam. Megkönnyebbülés volt, amikor végre lemondtak rólam, és abbahagyhattam.
Aztán jött a pánik. Akkor még azt hittem, hogy a semmiből, ma már tudom, hogy igenis volt előzménye. Alapvetően érzékeny volt az idegrendszerem, aztán akkoriban költöztem el a szüleimtől, ráadásként irtó sokat dolgoztam rendszertelenül. Keveset aludtam, rosszul táplálkoztam, semmit sem mozogtam, nem volt olyan tevékenység az életemben, ami örömöt szerzett volna, a munka és a bizonyítási kényszer rabja voltam.
Az első rohamom alkalmával megérintett a halál fuvallata, ott lihegett a nyakamban, majd ránehézkedett a mellkasomra. Mentő vitt kórházba, ahol aztán egy hónapig barátkoztam a gondolattal: az én életem már soha többé nem lesz olyan, mint korábban.
Először azt hittem, hogy ez baj. Ma már látom, hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem.
A pánikkal folytatott többévnyi küzdelem kiábrándító volt. Nem értettem meg a betegség természetét. A rohamok ellen harcoltam, nem tudtam, hogy nem a roham a legnagyobb ellenségem, hanem saját magam, az életvezetésem.
Egészen addig dagonyáztam ebben a pocsolyában, amíg nem jött az életemben egy még nagyobb tragédia. Ekkor már férjnél voltam, és kitöltötte a mindennapjaimat az egyéves kislányommal való foglalatosság. Egyik pillanatról a másikra omlott össze az életünk, amikor tudomást szereztem férjem addig eltitkolt betegségéről – és a betegségből adódó súlyos morális és anyagi terhekről.
Rám szakadt minden: azonnal vissza kellett mennem dolgozni, gondoskodnom kellett a gyerekemről, és gyámolításra szorult a férjem is. A pánikom eszeveszett erővel tarolta le az életemet. Rohamból rohamba menekültem, a nyugalmi pulzusom ekkor már 110 körül mozgott.
Éjszakánként zokogtam, gyakran már könnyek nélkül. Rettegtem, hogy a gyerek útja is a poklok sötétjébe visz majd, velünk együtt.
Idegileg teljesen szétzilálva, kilátás és jövőkép nélkül, anyagilag lerongyolódva, a hajléktalanság rémétől fenyegetve, fizikailag lenullázva mentem le először sportolni. Nagyon rossz élmény volt, nem ragadtam meg. Másik helyre mentem, de ott sem volt jó.
A sokadik próbálkozásomnál jártam csak sikerrel. Nem tudom megmondani, hogy miért pont akkor és ott vertem gyökeret. De arra emlékszem, hogy a férjem hatalmas edzőgatyáját viseltem, és egy szintén nagyméretű atlétatrikót húztam magamra. Észrevétlen akartam maradni, és ez sikerült is. A futópadon alig öt percet bírtam gyalogolni, a 110-es nyugalmi pulzus alapjáraton sokat kivett belőlem. Nem esett jól a mozgás, másfelől viszont éreztem, hogy előre kell menekülnöm, mert hátra már nem nézhetek. Ezért lementem másodszor is.
Az első alkalmaknak csak az volt a szerepük, hogy elkerüljem a rohamot. Feltérképeztem a menekülő útvonalat, és ügyeltem rá, hogy ne legyek senkinek a terhére. Több hét telt el, mire valóban értékelhető edzést tudtam végezni.
Büszke voltam magamra, talán azért, mert nem is sejtettem, hogy mi vár még rám…
