Itt a kánikula, és bizony, nagyon kemény napokat élünk: szabadban sportolni a hőségriadók idején óriási kihívást jelent. Ha valaki nem tud kora reggel elindulni edzeni (vagy nem napnyugta után teljesíti a penzumot), akkor perzselő napsütésben hódolhat szenvedélyének; ha pedig árnyékosabb részt talál valahol, maximum a leégést ússza meg, a már-már perzselő forróságot nem.
S ha már a napsütés… A múlt héten ismét részt vettem a Polar-csapat edzésén a Margitszigeti Atlétikai Centrumban, éppen akkor, amikor az elviselhetetlen hőség tombolt. Gondoltam, elmegyek a közös futásra, aztán ha nem bírom, eljövök.
A polarosoknál a jelek szerint nincs különbség szakadó eső és tomboló napsütés között: kemény edzést tartottak. A futás első felében rendben is volt minden, de aztán a gyakorlás háromnegyedénél éreztem, kezdek „elfogyni”.
Vizet vittem csak magammal, így a végén, amikor még meg kellett volna húzni, nemhogy nem húztam meg, de átváltottam kocogásra, és megértettem, hogy a „vattát köpök” kifejezés hogyan is születhetett meg. Vattacsomók voltak a torkomban… Az is mutatta, hogy nem jól készültem a frissítéssel, hogy a vége felé elkezdtek görcsölni a lábaim, a közös lenyújtásnál már alig tudtam a feladatokat megcsinálni, annyira húzott. A Margit hídon sétálva nehéz volt eldöntenem, melyik lábamra sántítsak, szóval be kellett látnom, minimum egy izotóniás löttyöt is vinnem kellett volna. Sebaj, így is tanultam valamit: a következő futásomnál már felszerelkeztem izóval, és egy kis sós vizet is ittam indulás előtt.
Sajnos sok olyan posztot olvastam, amelyek arról szóltak, hogy kidőltek a futók, volt, aki versenyen lett rosszul! A kánikulai futás nem tréfadolog. Nézzen mindenki utána, vagy kérdezze meg a szakembertől, mire kell ilyenkor figyelni, hiszen olyan versenyző is akadt, aki kórházban kötött ki. Egyetlen befutóérem nem ér ennyit, az egészség a legfontosabb!
SPORTORVOS.HU
Mivel a téma most rendkívül aktuális, kerestem cikket a melegben történő futással kapcsolatban. Ebben a posztban egyszerűen, tömören benne van a lényeg, ajánlom mindenkinek!
A szerző megosztja velünk a csúcspont után a mélypont megélését; milyen célokat tűzött ki maga elé, mi van a Korinthosz 80 előtt – és vajon jó-e a kókuszvíz?
IRUNMOM.COM
Túróczi Réka bejegyzését örömmel olvastam. Nagyon jó a téma, az iramfutókról szól. Bár magam, sajnos, lassú futónak számítok, az Ultrabalatonon megélhettem, hogy az egyik, hajnalban elkezdett szakaszomnál volt még bennem „kraft”, s egy srácnak körülbelül másfél kilométeren át én voltam a „nyula”. Erre nagyon büszke voltam, még akkor is, ha az inspirációs élmény rövid ideig tartott is 🙂
SZUFLAVEDER.HU
Hogy ne csak hosszú futásokkal kapcsolatos bejegyzéseket ajánljak: íme itt van egy nyolcszáz méteres verseny beszámolója. A szerző részletesen végigköveti a futamot, izgultam is, hogy mi lesz a vége 🙂
MIRŐL ÍR A FUTÓBOLOND?
A terepfutás szerelem, szabadság, ajándék
Gyakran megkérdezik, miért szerettem bele ennyire a terepfutásba és az ultrázásba. Régen gyakran mondogattam, hogy sosem futok majd ultratávokat. Én?! Dehogy futok annyit! Azóta pedig jó néhány ötven kilométer feletti távot teljesítettem már. Mindig is öntörvényű, nyughatatlan típus voltam, ezért mindig sokat sportoltam, kerestem az új kihívásokat. Gyerekként utáltam futni, és később is, amikor a küzdősport mellé kellett. Aztán rövid időre az aszfaltos futást megkedveltem, de nem lett hosszú a kapcsolat, a másfél év során néhányszor félmaratoni távot teljesítettem. Pár éve viszont megjelent az életemben a terepfutás – szerelem lett első látásra. Megvolt benne a kihívás, a természet közelsége és a szabadság. Hamar rákaptam az ízére, elkezdtem felfedezni a nehezebb terepek adta erőpróbákat, a vadregényes tájak szépségét, az erdők magányát. Egyetlen korábbi aszfaltos futásomon sem éreztem azt, mint amikor a kemény emelkedők után lenéztem a Nagy-Kevélyről, vagy amikor először futottam a havas Holdvilág-árokban. Mostanában mondta egy másik futó, hogy az ultrázás önismeret.
A terepfutás is az, megmutatja, kik vagyunk igazából.
Az erdő mélyén egyedül, húsz kilométer nehéz terep után nincsenek maszkok, nincsenek manírok. Csak mi vagyunk és az erdő. De nemcsak magunkról lehet tanulni, hanem másokról, s a világról is. Az erdei futás a legjobb természetfilmet is felülmúlja, olyan élményeket ad, amelyeket nem felejtünk el egykönnyen.
A terepfutást nemcsak az teszi olyan szabaddá, hogy a természetben vagyunk, vagy arra megyünk, amerre akarunk, hanem az is, hogy ott igazán önmagunk lehetünk, az igazán fontos dolgokra figyelhetünk. Nem tudom, ki, hogy van vele, de én még sohasem aggódtam munkahelyi ügyek miatt lefelé futva a köves lejtőn, nem agyaltam az idegesítő szomszédon a Hétvályús-forrás emelkedőjén mászva. Mondjuk, magamat annál többször szidtam olyankor, de annyi belefér.
A másik, ami rögtön megfogott ebben a világban, azok az élmények. A hegyek, erdők nagyon jó tanítók, sőt kiképzők. Semmi olyat sem találtam, ami jobban fejlesztené az akaraterőt, a kitartást, a nehézségek elviselését, pedig elég sok sportot űztem már – valahogy a terepfutás más. Furán hangzik, de olyan igazi – főleg mostanság, amikor az online világ már elszakíthatatlan része a hétköznapoknak. Felüdülést jelent, a terepen futva érzem igazán, hogy élek, ott vagyok, ahol lennem kell. Az erdők, hegyek, kietlen síkságok világa óhatatlanul az életem részei lettek, szinte már elképzelhetetlenek a napjaim nélkülük.
Szóval, aki csak teheti, mindenképpen próbálja ki a terepfutást vagy akár a túrázást, mert a természet olyan ajándékot ad, amit semmi és senki más.
