A minap kicsit elcsúsztam a napi edzéssel, és más – tökéletes – megoldás híján kora este a szerkesztőségből indultam el a penzumként kiszabott másfél órás terepfutásra (oltári szerencse, hogy éppen felettünk magasodik a Hármashatár-hegy), azzal a nem csekély izgalommal, nehogy meglásson valaki, amikor kilépek a földszinti öltözőből. Az ösvényeken ugyanis semmi meglepő sincs abban, ha egy szépen megtermett ember, mint valami modern szamuráj, mindenféle színes felszerelésben galoppozik, na de városi környezetben, főleg egy irodaház földszinti előterében ugyanez a futó – aki már elmúlt ötven – teljes menetfelszerelésben azért elég furán fest.
Hát persze, hogy elért a végzet, ugyanis éppen az elkerülni vágyott portapult környékéről döbbent tónussal érkezett a cseppet sem várt hang: atyaég, hát mi van rajtad?!
Na jó, ez így nem megy…
Csak azért nem fordultam vissza, mert már beöltözni sem volt csekély kihívás, néhány perc elteltével visszakullogni a szerkesztőségi asztalhoz pedig ugratáscunamit gerjesztett volna, így maradt a szerény mosoly és a halk magyarázkodás: tudod, megyek a hegyre futni…
Viszont most eljött az a pillanat, hogy már nem vagyok teljesen biztos abban, valóban szükség van-e a szép számú kiegészítő magamra aggatására. Az aszketikusabb futás melletti vélekedést erősítheti ráadásul az a régebbi emlékem is, hogy a hármashatár-hegyi enyhén köves, apró faágakkal bőségesen telehintett szintúton egy szakállas, inas fickó könnyed „Helló!” és „Hajrá!” köszönés és biztatás kombináció kíséretében elszáguldott mellettem, mégpedig úgy, hogy egy sportnadrág és – kapaszkodjanak meg – egy vietnami, bebújós papucshoz hasonlatos saru volt az összes felszerelése.
Ezek után nézzük a kontrasztot, azaz saját magamat, s mindenki döntse el maga, kell-e extra szerelés a hegyen futáshoz, vagy sem.
Van, és nagy lelkesen fel is veszem: speciális, terepre gyártott, csiricsáré színekben pompázó futócipő (azt, mondjuk, sohasem értettem, miért éppen ezeket a lábbeliket festik ilyen hivalkodóra…), abból épphogy kikandikáló fehér futózokni, kompressziós szár, a térdízületet védő patellapánt, kompressziós futónadrág, futópóló, futómellény – azon belül az ilyen-olyan szélességű és mélységű zsebeiben két energiazselé, az egyliternyi víztárolásra képes kulacsok–, futóóra, futósapka.
Kilenc cucc! S ez a szám az őszi-téli időszakban megugrik – habár, jut eszembe, esőkabátot ilyenkor is beszuszakolok a mellény hátsó rekeszébe –, s tényleg van olyan pillanat, amikor el kell merengeni azon, mennyiben a flancolás, a papagájhatás, a legtöbb futót hatalmába kerítő „felszereléshalmozó vágy” (látod, én hobbifutó vagyok!) vezérel mindebben, vagy a nagy beöltözés valóban a minél profibb teljesítést, az edzés tökéletesítését szolgálja?
A saruban és egy szál gatyában futó férfiú sokkal könnyedebben róhatja a kilométereket, mint jómagam, aki a hátán cipel néhány pluszdekányi ezt-azt, sőt a vizes flaskák űrtartalmát figyelembe véve pluszkilót is, ráadásul a kánikulában az erős szorító, masszírozó hatást kiváltó, de anyagában meglehetősen tömör, a testfelület egy jelentős százalékát elfedő, vagyis a meleget mágnesként vonzó speciális textíliákat is magára ölt.
Nem hangzik túl jól…
Viszont e kiegészítőknek hála nekem szó szerint kéznél van a víz, a meredek emelkedőkön elveszített energia pótlására a zselé,
s szerintem annak, aki a futást hosszú távon, rövid üzemszünetekkel (azaz pihenőnapokkal) szereti abszolválni, érdemes mindent megtennie annak érdekében, hogy a lehető legprofibb módon segítse és óvja izomzatát, ízületeit, s hogy abban az egy-másfél órányi aktív mozgásban legyen ereje a rövidebb-hosszabb távok, a gyorsabb tempó leküzdéséhez. Lehet, hogy csupán a placebohatás mondatja velem, de például a kompressziós szerelésben olyan érzésem van a húsz kilométer környéki futás során, mintha már mozgás közben is regenerálódnék, és amióta felfedeztem ezt a speciális szárat és nadrágot, lekopogom, soha egy görcs meg nem kísértette az alaposan igénybe vett lábizmaimat.
Az viszont tény, hogy ezek a hivalkodó holmik finoman fogalmazva is kiemelik a hobbifutót a tömegből.
Nem is volt véletlen, hogy az edzés végén, a visszaérkezés után az utcáról lestem befelé, s az esti szürkületben szépen megvártam, amíg a portáspult környéke elnéptelenedik – egyrészt jobb, ha a munkatársak nem látják az embert porosan, izzadtan, kissé amortizált arckifejezéssel a tizenhat kilométernyi hegyen-völgyön futás után, másrészt pedig néha a papagájok is szeretnek beleolvadni a környezetükbe…
