A laikusoknak fogalmuk sincs, hogyan zajlik egy ilyen esemény a horgászok világában. Úgy képzeljük el, hogy a világ minden tájáról ezernyi sportember kiül a – jelen esetben egy dél-afrikai – tópartra?
Nem egészen… – felelte Walter Tamás, aki gyerekkora óta a horgászatnak él. – Különböző kategóriák léteznek, Magyarországot a csónakos pergető, a pontyozó, a női finom szerelékes és a férfi feederválogatott képviselte. Egy ilyen világjátékokon, ahol egy időben, egy országban több világbajnokságot is rendeznek, térben és időben is szét vannak szórva a versenyzők. Ilyen több vb-t is magába foglaló kezdeményezés legutóbb nyolc évvel ezelőtt volt, ebből a szempontból a dél-afrikai világjátékok rendhagyó volt. Ezúttal tizenkét vb zajlott az afrikai országban.
Milyen terepen kellett helytállniuk?
A feederezés egy völgyzáró gátas tározóban zajlott, ami nagyobb volt, mint a Velencei-tó, de kisebb, mint a Balaton. Nagyjából negyven kilométer hosszú lehetett. A verseny egy elárasztott területen zajlott, homokos, sík terepen, ahol folyamatosan, napról napra esett a vízszint, ami azt jelentette, egyre közelebb kerültünk a mederhez. Olyan volt, mintha egy tengerparti homokos strandon üldögéltünk volna, sokan be is tették a székeiket a vízbe, hogy hűtsék magukat.
A negyvenfokos hőségben jólesett a vízben üldögélni, és onnan horgászni. A különböző versenyek több száz kilométerre voltak egymástól, mi Johannesburg környékén voltunk, a tengeri szakágak képviselői értelemszerűen Fokváros közelében.
Gyanítom, tengeri horgászatban egyetlen magyar sem indult. Furcsán néznénk ki cápahorgászat közben.
Pedig lehetett volna. Aláírom, kicsit olyan lenne, mint amikor alpesi síelésben szeretnénk a világ élvonalához tartozni, de meg lehetett volna próbálni. A felkészülés némileg hiányos lenne, de Horvátország nincs messze, ott lehetne gyakorolni, de mi édes vízre vagyunk specializálódva, itt pedig a legnépszerűbb az úszós és feeder kategória.
Miért éppen ezek?
Az úszózást senkinek sem kell bemutatni, a felnőtt úszós világbajnokságot hatvannegyedszer rendezték meg, története jóformán hét évtizedre nyúlik vissza. A feederezés ezzel ellentétben új kategória, ez volt a kilencedik vb-je, mégis szinte a világ minden táján tarol.
Minek köszönhető ez?
Az egyszerűségének. Az úszós horgászathoz teherautóval hordjuk a felszereléseket, annyi minden szükséges hozzá. A tizenhárom méteres versenybot még összecsukva sem minden járgányban fér el, erre jön még az ezernyi kiegészítő.
Űrtechnológia, milliós botokról beszélünk. Feeder-világbajnokságot ellenben lehet harmincezer forintos bottal is nyerni, az más kérdés, hogy abból is kell legalább tíz.
Hogyan zajlott a feeder-vb?
Húsz ország csapata indult, s elsők lettünk. Egy csapat hat főből áll, öt kezdő és egy tartalék. Hétfőtől péntekig edzések zajlanak, húsz boxba rendeződve, egy-egy ország foglalja el az egyes boxokat. A pálya két kilométeres volt, egy-egy ilyen box száz méter, ezen ülünk le öten. Ebben az öt napban szabadon lehet tréningezni, le lehet szűrni a tapasztalatokat, mi lesz igazán fogós a hétvégi versenyen. Inkább húsz vagy negyven méteren kezdődjön a peca? Milyen halra menjünk? Mi legyen a csali? Ami ott történik abban az öt napban, a lényege az egésznek! Hogy előtte idehaza hogyan készülünk fel, jóformán lényegtelen. Persze, ez túlzás.
És maga a verseny? Mindenki néma csendben ül a helyén?
A verseny igencsak feszített. A csapat öt versenyzője ekkor már szétszórva ül, mindenkinek a maga másik tizenkilenc versenyzőjével kell megküzdenie. A húsz fős társaságból kell elsőnek lenni, aki első, egy pontot kap, az utolsó értelemszerűen húszat. Az nyeri a világbajnokságot, aki a legkevesebb pontot gyűjti össze. Pontegyenlőség esetén számít a fogott súly.
Milyen mennyiségű kifogott halra gondoljunk? Tonnányi vagy néhány kilogramm?
Minden a helyszíntől függ. Dél-Afrikában ponty és amur volt a célhal, öt óra alatt lehet fogni harminc-negyven pontyot, az persze más kérdés, hogy egy átlag magyar horgásznak ez az éves teljesítménye. Ugyanakkor vannak kiugró eredmények is, én a második napon jó helyen ültem, az egyik szektor szélén, ahol senki sem zavart, fogtam is százötvenhét halat.
Nem kell nagy halakra gondolni, összesen negyvenhat kilót jelentett, de mégis csak kétszázötven dobás, százötvenhét szákolás, csalizás, szóval nem unatkozik az ember. Aktív néhány óra ez.
Mennyit fogott az egész magyar csapat?
Négyes átlagot csináltunk, kétszáznyolcvan kiló körül zártunk, ami napi huszonnyolc kiló versenyzőnként. Azért az peca! De a horgászat tényleg egy külön tudomány, a magam részéről negyven világversenyen voltam eddig, de öt, ha hasonlított egymásra. Itt mindig újítani kell.
Mi volt a legfogósabb csali? Vagy ez már hadititok?
Az egyszerűségre kell törekedni. Bonyolult csalik nem jöhetnek szóba, százötvenhét halnál egyszerűen nincs ilyesmire idő. Ha hiszi, ha nem, egyszerű csemegekukorica volt a legfontosabb csalink, de fontosabb, miként és milyen mennyiségű halat csal maga elé az ember, azaz az etetés sokkal lényegesebb. Azt kellett jól kidolgozni! A halak Dél-Afrikában másként viselkedtek, mint itthon. Az ottani víz a nagy meleg miatt nagyon algásodott, ami azt eredményezte, hogy a víz felszínén zöld trutyi úszott. Ezt figyelembe kellett vennünk, mert a hal ehhez ott hozzászokott, mi nem. A halak mentek a trutyifelhővel, így a csalogatás fontos módja volt, hogy mi magunk is produkáljunk zöld felhőt, olyan közeget teremtsünk, mintha az alga éppen arra járna, így lehetett a halakat magunk előtt tartani.
Mi kellett a világbajnoki címhez? Miben voltak jobbak a többi tizenkilenc országnál?
A terület kedvezett nekünk. A Maty-éri evezős pálya például pont ekkora méretű, ekkora pontyokkal tele, erre horgászunk évente nyolcszor-tízszer. Egy hollandnak vagy angolnak kevesebb lehetősége van ilyen gyors, agresszív horgászatra, nekik a hideg vízi környezet sokkal jobban fekszik. Életem egyik legjobb versenye volt a mostani, büszke vagyok a csapatunkra.
