Valóban úgy ér el nagyobbnál nagyobb sikereket, hogy csaknem ötvenéves koráig semmit sem sportolt?
Azért ez így nem teljesen igaz, bár az első igazi versenyemet valóban negyvennyolc évesen futottam – kezdte Szabó Csilla ultrafutó. – Kétezernégyben harminchat évesen, a harmadik gyermekem születése után kezdtem kocogni, kényelmes tempóban, heti három-négy alkalommal, de akkor még egyáltalán nem volt semmiféle ambícióm. Nem is gondoltam rá, hogy versenyeken induljak. Egyébként általános és középiskolában részlegesen fel voltam mentve testnevelésből. Akkoriban senki sem gondolta, hogy egyszer ultrafutó válik belőlem, és még a válogatottba is bekerülök.
Megannyi sport miatt miért éppen a futást választotta?
Jó ötletnek tűnt, eleinte azt gondoltam, olcsó és egyszerű mulatság. Szerettem egyedül lenni, ez pedig jellemzően egyéni sport. Olyan, mint egy meditáció. Ma már persze tudom, nem is olcsó, és nem is egyszerű.
Azt még értem, hogy kocogni kezdett, majd versenyeken indult, de hogyan kötött ki az egyik legkeményebb műfajnak tekinthető ultrafutásnál?
Nem biztos, hogy az ultrafutás a legkeményebb futószakág. Így alakult, de nem tartom magam ultrafutónak, sőt még futónak sem. Legalábbis a szó klasszikus versenyzői értelmében biztosan nem. Amatőr női futó vagyok, aki kicsit későn elkezdett versenyezni, és az átlagnál valamelyest sikeresebb. Három évvel ezelőtt futottam az első fél- és teljes maratonimat. Addig tíz kilométerre voltam kalibrálva. Eleinte nem is hittem el, hogy képes vagyok teljesíteni egy maratoni távot, mégis sikerült. Hajdúszoboszlón volt lehetőségem indulni egy hatórás futáson, gondoltam, megpróbálom, és ment. Egyébként arra, hogy miért a hosszú távú versenyeket szeretem, egyszerű a válasz. A koromnál fogva már nem vagyok elég gyors, negyven perc körüli tíz kilométerrel semmit sem lehet elérni amatőr szinten sem. Továbbá vonz a kihívás, fizikailag és mentálisan is szeretem feszegetni a határaimat, és ebből a szempontból ez a sportág tökéletes választás.
A kora nem zavarja, nyert is már néhány versenyt, de szívből gratulál, ha a fiatalabbak legyőzik.
Mi szerzi a legnagyobb örömöt futás közben, és hogyan lendül át a holtpontokon?
Ilyenkor egyedül vagyok az úttal és saját magammal, ahogyan korábban említettem, az egész olyan, mint egy meditáció. Holtpontjaim jellemzően nem voltak, de egy-egy családhoz, gyerekekhez, most már unokámhoz köthető emlék néha jól jött.
Ha már említette, gondolom az unoka, illetve a család is büszke a nagyira. Tart nekik élménybeszámolót a versenyekről?
Az unokám, Mirci kilenc hónapos, neki még nem lehet. A többi családtag azt hiszem, büszke arra, amit elértem, de nem igazán beszélgetünk a futásról, inkább csak a párommal osztom meg az ezzel kapcsolatos élményeimet.
Ennyi idősen mi jelenti a legnagyobb motivációt a futásban?
Mivel nincs viszonyítási alapom, nem tudom, milyen fiatalon versenyezni. Néha szétnézek, s látom, a dobogón álló hölgyek életkora gyakran összesen annyi mint az enyém. Ha megnézzük a ranglistákat, világosan látszik, hogy a teljesítmény a korral együtt változik. Nehéz egy ötven-hatvan éves, nagyon lelkes futó teljesítményét a legfiatalabbakéval összevetni egy adott versenyen. Pedig éppen ugyanolyan keményen edzünk, mint a fiatalok, de ezzel együtt lehet élni. Néhányan írták, hogy velem egykorúak, és segített nekik az elindulásban a történetem. Hiszek abban, hogy sohasem késő, akár versenyezni is.
Mi motiválja inkább? A győzelem, a sikerek vagy a futás élménye?
Szeretem a versenyek hangulatát, mert egy biztató taps feldobja a kedvem. Alapvetően nem a győzelem motivál, bár szeretek magamhoz képest előrébb lépni. Inkább a kísérletezés izgalma, az új pályák, távok, versenyek, helyszínek vonzanak, de szintén nagy lökést ad, amikor sikeres futókkal haladhatok együtt néhány métert, vagy ha a célban megismerkedhetek velük.
Magyar bajnok tizenkét órában, válogatott, ötvenévesen behívták a száz kilométeres ultrafutó-válogatottba, világbajnoki kilencedik száz kilométeren, a Békéscsaba-Arad-Békéscsaba verseny győztese, magyar bajnoki bronzérmes száz kilométeren és hat órában – hogy csak a legnagyobb sikereit említsem. Mire a legbüszkébb?
Minden versenyemre büszke vagyok. Mindegy, hogy öt kilométeres kis verseny vagy száz kilométer, mindig megpróbálom a maximumot nyújtani, nem szeretek alibizni. Ha egyvalamit kellene kiemelnem, talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy ötvenévesen a magyar válogatott tagjaként képviselhettem hazámat a száz kilométeres világbajnokságon. A versenyek közül a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba első helyére, mert kevés nő teljesítette. A sikereim mellett büszkeséggel tölt el, hogy mindig sportszerűen, őszinte tisztelettel gratuláltam a győzteseknek, és elfogadom, ha valaki jobb volt nálam.
Munka mellett mennyi ideje jut edzeni?
Ugyanúgy munkába járok, szoptatási tanácsadással foglalkozom. Dolgozó nőként háztartást vezetek, mint minden amatőr női futó a hazai mezőnyben. Szeretem a hajnali edzéseket, felfrissít, nyugodt szívvel indulok utána munkába. Délután alkalmanként kiegészítő edzések is vannak, úszás, erősítés. Jellemzően öt-hat alkalommal futok egy héten.
Mi a következő nagy cél?
Jövőre kipróbálom magam egy huszonnégy órás versenyen.
Későn kezdte, de gyorsan sikeressé vált. Meddig akarja csinálni?
Van egy kedvenc könyvem, a címe, Ameddig a lábam bírja.
Szabó Csilla példája is bizonyítja, hogy sosem késő elkezdeni sportolni, de elkerülhetetlen, hogy a kora miatt időnként vicces helyzetekbe keveredik. Egyszer egy száz kilométeres országos bajnokságon két férfi összesúgott a férje háta mögött.
„Te, ki ez a csaj? Milyen jól megy” – mondta az egyik, mire a másik egyből rávágta: „Ááá, ötvenéves vénasszony, majd kipukkan.”
Nos, a kipukkanás helyett magyar bajnoki bronzérmet szerzett, és C-szintű kvalifikációs időt futott. A verseny végén a két férfi odament hozzá, és udvariasan gratulált, miközben persze nem is sejtették, hogy a férje fültanúja volt a néhány órával korábbi eszmecseréjüknek.
