Hazánk egyik legígéretesebb terepultrafutója a hamarosan 41. életévét betöltő Belus Tamás, aki például 2019-ben megnyerte a Salomon Ultra-Trail Hungaryt, míg tavaly hatalmas pályacsúcsot futott a Szénás Körön (ezt egyébként – nagy örömére – azóta kétszer is megdöntötték). Az elmúlt időszakban azonban kemény kihívások elé állította az élet.
A nyíregyházi sportember március elején a Nyírbátor melletti erdőbe indult futni, ám hét kilométer megtétele után erős hasi fájdalmat érzett. Kilométereket gyalogolt az autójához, hazavezetett, aztán otthon már szédült, hajnalban el is ájult. Ekkor feleségével a kórházba mentek, ahol a vérkép és a röntgen normális eredményt hozott, ám az ultrahang nagy mennyiségű folyadékot jelzett a hasüregben. Előbb csak laparoszkópos beavatkozást akartak végezni, ám a műtét során bebizonyosodott, a folyadék valójában vér, így életmentő operáció következett. Két héttel később kiderült, jóindulatú daganat miatt szivárgott a nagy mennyiségű vér a hasüregbe. A kétgyermekes családapa azt követően roppant óvatosan, fokozatosan, a hasfalat kímélve kezdte újra a mozgást, gyalogolt, kerékpározott, és immár fut is. A közösségi oldalán Mese ReHabbal felütéssel ír a történtekről.
Erős mondattal indította a legutóbbi bejegyzését: „Vajon fogok-e még úgy futni valaha, mint mielőtt majdnem meghaltam?” Lehet a mondat első felére úgy gondolni, hogy a második nem lebeg Damoklész kardjaként ön felett?
Mostanában egyre többször sikerült, ám csak azért, mert kezdem természetesnek venni, hogy élek. Egyébként nehéz megítélni, mennyire voltam életveszélyben. Visszagondolva, a kórházban vehetett volna rossz fordulatot is a történet, ha egy túlterheltebb vagy figyelmetlenebb orvos a hasfájással hazaküld, mondván, diétázzak, de szerencsére nagyon jó kezekbe kerültem. Szóval most ismét elkezd fontos lenni, ami előtte is az volt, ám még nem találtam vissza a korábbi flow-hoz, érzéshez. Az életem ritmusa az edzésekkel, a sportolói célokkal, a családdal, a munkával egységet alkotott, ebbe alaposan belezavartak a történetek.
Az Ultradolomitok nevű versenyen 2019-ben
Feltételezem, két hete vagy egy hónapja is mást válaszolt volna.
Persze, a gyógyulás egyébként sem egyenletesen felfelé ívelő folyamat. A hegsérv kialakulásának ilyen nagy vágás után elég jelentős a veszélye, ezen az alacsony testzsírszázalékom sem segít, úgyhogy fontos óvatosnak lennem. Ha ez nem sikerül, és egy nagyobb terhelést nem úgy fogad a testem, mint ahogy korábban, könnyen elbizonytalanodik az ember, hogy jó-e, amit éppen csinál. Aztán másnap jobban sikerül egy edzés, és máris más színben látom a dolgokat. Szóval változó, de nem tudom, mernék-e nagy tétben fogadni, hogy képes leszek a történtek előtti szinten teljesíteni.
Szeretne?
Hogyne, nagyon is! Az amatőr futók kihívásból kihívásba esnek, nem ismerek olyat, aki ne tudná megmondani, mire készül, legfeljebb ha valamin éppen csak túl van, és csak örül neki. Én is projektszerűen álltam neki a feladatnak, nem hagytam el magam, odafigyeltem a diétára, most is vannak terveim, olyan versenyek, amelyeken részt akarok venni. Hozzáteszem, nagyon támogató a környezetem, a család, a barátaim, és akkor sem történik semmi, ha nem sikerül.
A kenyér nem lesz olcsóbb, vannak az életben más fontos események, de mégis úgy érzem, a futásban még nem értem a történet végére. Ennél nagyobb kihívást elképzelni sem tudok.
Mennyit segít a futás a mindennapokban és a rehabilitációban?
A műtét utáni első posztomban arról írtam, és mélyen hiszek is benne, hogy a sport nem volt, nem lehetett oka a történteknek. Sőt, ha nincs a futás, akkor talán most beszélgetni sem tudnánk erről. Ha nem olyan a fizikumom, amilyen, nem biztos, hogy vissza tudok gyalogolni az autómhoz, hogy haza tudok vezetni, szóval az ember el sem tudja képzelni, a rengeteg sportba fektetett energia milyen fontos pillanatban térül meg.
Akkor arról is írt, nem hiszi, hogy a futás miatt alakult ki a baj. Miért vetődött fel egyáltalán, hogy igen?
A műtét után rögtön még nem tudtuk, mi volt a gond, akár a kemény sportterhelés is lehetett. Nem mintha bármikor is túlzásba vittem volna az edzést, de ki tudja… Esetleg okozhatta valamilyen kisebb rendellenesség, amit aztán a sok futás súlyosított ennyire. Akkor még nem lehetett tudni.
Megnyugtatta, hogy nem a szívének oly fontos sportág a ludas?
Igen, azért az más fénytörésbe helyezte volna az elmúlt tíz évemet… Ráadásul aggódtam a folytatás miatt, hogy futhatok-e még egyáltalán. Persze nem őrültem volna bele, ha nem, mert akkor mást csinálnék. Amikor még kérdéses volt a jövő, olyasmiken gondolkoztam, hogy semmi baj, akkor majd fekve nyomok vagy sakkozom. Nagyon szeretem a sportban, hogy alapvetően én irányítom. Nem függ a főnökömtől vagy a forintárfolyamtól, ha valami nem sikerült, csak rajtam múlt. Ha be kellett volna fejeznem a futást, akkor kerestem volna valami mást, hogy ezt az érzést ne veszítsem el.
Bár nem a futás miatt vérzett be a hasüreg, de a rossz élmény összekapcsolódott a mozgással. Hogyan kezdte újra az edzéseket?
Természetesen aggódtam. Ilyenkor túlélesednek az érzékelők, mindent bajnak meg vészjelzésnek lát az ember, ám ez természetes a sportolóknál egy sérülés után. És a vérveszteség miatt a vérem „minősége” és a fizikumom sem volt ugyanaz, bár kaptam kétegységnyi vért, elsőre mégis olyan volt, mintha nem is én futottam volna. Nagyon hamar nagyon magas lett a pulzusom, a heget is féltettem, de szerencsére ez az érzés egy-két alkalom után elmúlt.
Az egész gyógyulási folyamat nagyon szépen alakult eddig. Gyakorlatilag csak addig nem mozogtam, ameddig a kórházban voltam, bár ott is fel-le sétáltam a folyosón.
Ahogy hazajöhettem rögtön el is kezdődött a rehabilitáció, amelynek a jelmondata az volt, hogy mozgassunk mindent, amit csak lehet. Az első hetekben csak hosszú sétákat tehetettem és gyógytornáztam, majd elkezdhettem a kerékpáros edzéseket. Arra számítottunk, hogy június elején-közepén futhatok először, ehhez képest már két hete viszonylag normális futóedzéseket végzek. Hálás vagyok azoknak a remek szakembereknek, akik segítenek ebben, én pedig megfogadom a tanácsaikat, és azt csinálom, amit az edzőm, Barát Gabriella és a rehabilitációs trénerem, Tatár Szilvia mond. És persze betartom az orvosi utasításokat is.
Mennyire nehéz, hogy ne a műtét előtti önmagához viszonyítson?
Még most sem sikerült elérni, bár törekszem rá. Olykor végigpörgetem a Stravát, de csak idegesítem magamat ezzel. Nézem, hogy ki mit edzett, milyen klasszul megy mindenkinek rajtam kívül, ám ennek semmi értelme, még csak lendületet sem ad. Nincs olyan edzés, hogy ne számolnám ki, ez mennyivel gyorsabban ment a műtét előtt. Azért lassan javulnak az eredmények, egyre kisebb a különbség, és ez jó. Látszik, hogy haladunk valamerre. Egyébként mindenki, még a legközelebbi sportbarátok is hangsúlyozzák, örüljek, hogy élek, egyelőre ne törődjek mással. Persze igazuk van, de azért én még „nem vettem le a hűtőről” az idei Ultra-Trail du Mont-Blanc-t, amelynek a TDS, azaz száznegyvenöt kilométeres távján indulok, és nem tettem le az idei legnagyobb tervemről sem, hogy kijussak az őszi thaiföldi terepfutó-világbajnokságra. És hogy miért pont a hűtőre mágnesezem ki a célokat? Mert ezt látom, mielőtt kinyitom a hűtőajtót, és így könnyebb helyesen választanom a kínálatából.
Fotó: Szász Norbert
Reális cél ez a két verseny?
Sok olyasmit csináltam már meg, ami előtte nem tűnt reálisnak, szóval azt hiszem, igen. Nyilván nem várnék magamtól sokat az UTMB-n, nem valószínű, hogy olyan időt érek majd el, mint két éve, viszont jó lenne háromszoros TDS-teljesítőnek lenni. A november meg még annyira messze van, hogy joggal bizakodhatok, hogy addig teljesen felépülök.
Az elmúlt másfél év egyébként is megtanította, hogy nem érdemes túlságosan messzire tervezni.
Nekem azt tanította meg, hogy igenis fel kell mágnesezni a hűtőre a célokat, ám ha úgy alakul, szívfájdalom nélkül le kell venni őket. De célok attól még kellenek.
Egyszer tetoválás kerül mellé
A varratok kiszedése előtt Belus Tamás szerint „lesújtóan” festett a műtéti heg, a pólót felhúzva úgy érezte, mintha nem is ő lenne. Mostanra azonban megbarátkozott vele, a legkevésbé sem érdekli a kinézete. Nemrég az Instagramján egy halcsontváz-tetoválás tervét osztotta meg, a heg formáját felhasználva. Persze ez csak Photoshop, de úgy gondolja, a műtét időpontját egyszer biztosan a vágás mellé tetováltatja.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
