Hogy van?
Viszonylag jól, már a kisebb izomlázam is majdnem teljesen elmúlt, szerencsére egyre gyorsabban regenerálódom – kezdte megkeresésünkre Fűrész Edit, a Sanyoszistálló versenyzője, aki 27 órával, azaz ugyanennyi befejezett körrel megvédte elsőségét a Tihanyban rendezett Riska 1 Way Ticket Run-versenyen, a második Kelemen Anett (25 óra), a harmadik Peterdi-Farkas Éva (24 óra) lett. – Némi alvásdeficit keletkezett, mert a verseny utáni éjszakán csak szakaszosan pihenten, össze-vissza álmodtam, folyton felébredtem, és nem akartam lemaradni a fiúk versenyéről. Mondjuk, végül elhúzták, még vasárnap este is futottak…
Milyen élmények gyűltek fel önben?
Már a megérkezés után óriási boldogságfelhőben úsztam, mert mindenki nagyon kedvesen fogadott a tavalyi siker révén, teljesen kivirultam. Meg egyáltalán, jó visszatérni ebbe a családias közegbe. Aztán elkezdtünk futni, beszélgettünk, biztattuk egymást, remek volt a hangulat, ha minden élményt elmesélnék, három hét múlva is eszembe jutna valami. Itt talán minden más viadalnál jobban harcol önmaga ellen az ember, mindenkinek megvan a maga célja, és a többség szerintem túl is teljesítette azt. Nekem is löketet adott például, ha valaki, bár nem akart, végül kiment még egy körre, vagy az eltervezett nyolc helyett tizenhármat futott.
Önnek mi volt a célja?
Talán nekem volt a leginkább konkrét tervem: eggyel több kört akartam futni, mint mindenki más, vagyis meg akartam védeni a címemet, csak erre koncentráltam. Persze nem bírtam volna az örökkévalóságig, de vitt előre, hogy nyerjek, és fussak még egy kört egyedül is.
A második Kelemen Anett néhány perccel kicsúszott a huszonhatodik órából – szóval tudhatta, hogy győzött, mégis elindult a huszonhetedik körre.
Amikor láttam, hogy nem érkezik meg, dönthettem volna úgy, hogy nem indulok el, ám nem is kellett nagyon noszogatni a folytatásra, ráadásul valahogy bennem volt a huszonhetes szám is. Tavaly is egy amolyan fél tiszteletkörrel zártam, jó érzés volt most is ilyen szépen befejezni.
Milyen taktika repítette a címvédésig?
Nem alszom el könnyen, így az alvás ki volt zárva, ám nem is baj, kibírok ennyit.
Nem volt szabad sietni, mert bár a gyors tempó után több idő van a következő rajtig, lemerevedhetnek az izmok. Meg kellett találni egy nem is túl gyors, nem is túl lassú tempót, plusz az emelkedőn sétáltam, hogy ne fárasszam ki magam – a csapat nagy része így tett.
Közben gondolkodtam, mit szeretnék enni vagy inni a szünetben, hol tartok a szénhidrát- vagy a sófogyasztással. Ráadásul egy kis plusz szellemi feladat is segített, amely már tavaly is szárnyakat adott: megkértem az ismerőseimet, hogy írjanak egy üzenetet. Ezeket előre nem láttam, hanem óránként húztam ki egyet, volt, hogy például kis dalszöveg szerepelt rajta. Mind nagyon jól esett, és a huszonkettedik óra környékén billentem át egy holtponton. Nem volt nagy, ám utána teljesen átfordultam. Amikor nagyon fel vagyok pörögve, elkezdek táncikálni, és itt is elérkezett ez a pont: azt éreztem, sehova sem megyek a kupa nélkül!
Nagyobb holtpontja is volt?
Nem, csak egyszer kerültem kisebb gödörbe, akkor el kellett beszélgetni magammal, de megoldottam. Nagyon határozottan a győzelem volt a célom, egy éve erre készültem, és erős vagyok abban, hogy a kitűzött célokért küzdjek. Segített a tavalyi tapasztalat is, hogy például húsz és fél órát le tudok futni, és persze sokat készültem.
Mentálisan vagy fizikailag nehezebb ez a formátum?
Egyik rész nélkül nem működik a másik, ám elnagyolt fizikai felkészüléssel biztosan nem lehet messzire jutni. Extrémek a körülmények, hiszen minden órában újra kell indulni, ráadásul nem tudod, meddig tart a verseny, a hagyományos viadalokhoz képest nagyobb mentális erőre van szükség. Hozzáteszem, segítők nélkül semmire sem mennénk ilyen hosszú távon.
Végül másnap is maradt Tihanyban, a szervezők posztoltak is róla, hogy tanácsot adott a versenyben lévő futóknak.
Annyira jó a hangulat, hogy aki nem fut, az is szívesen marad, és a helyiek is jöttek, érdeklődtek. Civilben szoftvertervezőként és -tesztelőként dolgozom, így hétfőre is szabadságot kértem, szurkoltunk, biztattuk a srácokat, ráadásul amikor ők futottak, mi egy kisebb körben sétáltunk. Érdekes, aki, mondjuk, a negyvennyolcadik órára ért oda, és látta futni Csécsei Zolit vagy Geszti Pétert, biztosan nem érzékelte, hogy ennyi ideje róják a köröket. Egyébként talán ennek a formátumnak a legnagyobb előnye, hogy könnyebben teljesíti túl az ember a terveit. Biztatnak a többiek, elindulsz még egy körre, és ha jól megy, futsz egy újabbat.
Fotók: One Way Ticket Run/Facebook/Pozderka Attila
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
