Évértékelés – Londonban, ahogy megszokhattuk öntől, futás után.
Valóban, és ebben van egy kis nosztalgia – mondta Kovács István, korábbi olimpiai bajnok, amatőr és profi világbajnok ökölvívó. – A kétezertizenkettes olimpia alatt itt, az olimpia faluban és a Viktória-parkban futottam, készültem életem első maratonijára. Most ismét az angol fővárosban van dolgom, megint az olimpiai faluhoz közel, szóval a már jól ismert útvonalakon edzettem. Eszembe jutott, hogy annak idején Szatmári Jánossal, a korábbi kitűnő kézilabdakapussal futottunk együtt, remek ember, futás közben visszagondoltam az akkori beszélgetéseinkre.
Milyen volt az esztendő a futás, a sport szempontjából?
Kissé vegyesek az érzéseim.
Többet szerettem volna mozogni, de egyfelől egy sérülés, másrészt a sok munka, utazás, egyéb teendők miatt kevesebb időm maradt, mint szerettem volna. Hozzáteszem, a feleségemmel, a fiaimmal töltött idő a legfontosabb, de összességében azt mondhatom, bár többet terveztem, nem voltam elégedetlen magammal.
A tervezett hamburgi maratonit is le kellett mondanom, de az év legfontosabb versenyét, a nagyatádi Ironmant ötödször teljesítettem.
Az biztosan nem megy megszokásból…
Brutális meleg volt, a szervezők a korábbi évek tapasztalatai alapján próbáltak módosítani az időponton, de az időjárást előre nem lehet módosítani, iszonyú forróság volt. Azért büszke vagyok, hogy bár nem tudtam annyit készülni, annyit edzeni, mint szerettem volna, mégis öt harmincas időt értem el a kerékpárral, és négy óra volt a maratoni a végén. Előzetesen nem számítottam ennyire jó időkre, de ezek szerint az elmúlt években elvégzett munka nem múlt el nyomtalanul, sőt, összeadódik, amit eddig beletettem a zsákba, és akkor, ott, abban a hőségben elővettem. Ha nemcsak a testmozgást, hanem az edzést kell értékelnem, akkor úgy hiszem, az üzleti életben, a sportban végzett munkám területén is sokat tanultam, fejlődtem, így sikeresnek értékelem ezt az esztendőt.
Kétezerhúsz, olimpia…
Emiatt – szívfájdalom ez nekem – ki kell hagynom a nagyatádi versenyt, mert abban az időpontban Tokióban leszek, ám az évi egy Ironman-versenyemet nem szeretném elhagyni.
Talán a leghíresebb verseny a németországi Roth-challenge, amelyen háromezer-hatszázan indulnak, és a nevezési lista egy perc alatt betelik, a feleségem mégis elintézte valahogy, hogy ott lehessek. Fantasztikus ez a verseny, érdemes rákeresni a neten, mintha a Tour de France-on biciklizne az ember, hatalmas szurkolói tömeg között kell tekerni, az emberek egy-két méterrel a versenyzők előtt ugranak félre – félelmetes a hangulata.
Kétezeröt óta rendeznek itt versenyt, és többek között arról is híres, hogy Jan Frodeno elképesztő idővel ért célba kétezertizenhatban, amikor hét óra harmincöt perc alatt teljesítette a távot.
Gondolom, most már a pihenés következik.
Most? Dehogy, indulok úszni. Megnéztem, bárki bemehet úszni oda, ahol hét éve az olimpia volt. Az ötös pályán úszom majd, ahol Gyurta Dániel olimpiai bajnok lett, a tiszteletére kétszáz métert mellen úszok majd, hátha megjavítom az akkor elért 2:07:28-as világcsúcsát – na jó, ez nem biztos. De nagy élmény lesz, abban biztos vagyok.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
