A legfontosabb kérdés: hogy érzik magukat?
Köszönjük, jól vagyunk, minden rendben – felelte a Csupasport kérdésére a 42 esztendős Kovács-Garami Katalin, a 2020-as Wizz Air Félmaratoni győztese, aki hamarosan életet ad Kovács „Kokó” István ökölvívó olimpiai bajnokkal közös második gyermeküknek.
Tavaly március végén arról beszélt portálunknak, hogy május végétől sűrű lesz a versenyprogramja. Mi valósult meg belőle?
Május végén beindult a szezon, aztán gyorsan véget is ért, amikor kiderült, hogy babát várok. Az őszi időszakot már teljes egészében ki kellett hagynom, és azóta sem versenyeztem, sőt, jó ideig nem is fogok. Természetesen örülünk a babavárásnak, csak átírta az életemet. A Honvéddal azért tudtam versenyezni egy ideig, jól szerepeltünk a csapatbajnokságon.
Garami Katalin és férje, Kovács István a 2020-as Az Év Sportolója Gálán a Nemzeti Színházban. Fotó: Bánkúti Sándor/Bors
Várandósan meddig sportolt rendszeresen?
Próbálkoztam egy darabig, de ez a várandósság nagyon más, mint Zalánnal, az első kisfiammal volt. Már előbb éreztem, hogy gyermeket várok, mint hogy kimutatta volna a teszt, elkezdett megváltozni és másképp reagálni a testem. Nagyon nem esett jól a futás, szóval nem akartam kockáztatni, nem vagyok már fiatal, nem szerettem volna elveszíteni a babát. A bringával és az úszással engesztelődtem, ezek még most is mennek, és sétálni is szoktam, nem a klasszikus városnéző, hanem annál gyorsabb tempóban. Nagyon várom, hogy újra futhassak, Zalán születése előtt még hét hónapos várandósként is csinálhattam, mielőtt az orvos letiltott volna róla. Ezúttal nem akartam rizikót vállalni, és nem is esett jól a futás, márpedig ha nem szerez örömöt, nincs miért csinálni.
A biciklin még le tudok hajolni annyira, hogy elérjem a kormányt, az úszás is megy bójával, amivel fenntartom a pocakom, bár így is annyira lehúz a hasam, hogy olyan vagyok a vízen, mint egy tuskó vagy farönk.
Legalább megvan az érzés, hogy sportolok és edzek, nem csak ülök és malmozom.
Ha megszületik a gyermek, mit tervez a folytatásban?
Nagyon-nagyon sokat gondolkodtam ezen. Most, hogy közeledik a vége, majdnem mindennap foglalkozom ezzel, mert szeretnék visszatérni arra a szintre, ahol voltam, és meg is fejelni néhány egyéni csúcs megdöntésével. Augusztus közepén kiköltöztünk Svájcba, itt szülöm meg a babát, s nyár elejéig itt is maradunk, aztán megyünk haza. Nem nagyon van segítségünk, hárman vagyunk, aztán négyen leszünk – otthon legalább rá tudnám bízni a gyerekeket édesanyámra vagy a barátokra, de a jelenlegi helyzet feladja a leckét.
Amint lehet, és az orvos áldását adja, elkezdek mocorogni, de figyelem, hogy reagál a testem, mert a második szülés után nem biztos, hogy minden ugyanolyan jó lesz.
Zalán érkezése után nagyon gyorsan visszatérhettem, és minden másodperc mozgást élveztem. Ezúttal a logisztika is nehezebb lesz, de jó lenne visszakapni ugyanazt az élményt, mint ami régebben volt. Lennének tehát céljaim, meglátjuk, mennyire megy majd a triatlon; elsősorban a futást helyezném előtérbe, viszont terhet nem akarok rakni a vállamra. A legfontosabb, hogy jól érezzem magam a bőrömben, hiszen imádom a sportot, feltölt, levezeti a stresszt.
A szentendrei futásokat egyelőre talonba tette. Fotó Tumbász Hédi/Nemzeti Sport
Megszokták már a svájci életet, vagy nem is nehéz alkalmazkodni hozzá?
Meg is szoktuk, meg nem is. Kialakítottuk a napi rutinunkat, de idekint nagyon más az emberek mentalitása. Kicsit kockák, szabálykövetőek, rendszeretőek, és minden túlságosan kiszámítható, viszont tényleg nagyon rendesek. A magyar felfogással ellentétben nincs ügyeskedés, mutyizás, megkerülés, úgy megy minden, ahogyan mennie kell. A környék csodálatos, bármerre megyünk, nem tudunk belefutni csúnya helybe.
A Genfi-tó partján lakunk, amikor reggel kinézünk az ablakon át a tóra, mindennap más arcát mutatja. Svájc hihetetlenül szép ország, de a nyelvvel nagyon küzdök, most tanulok franciául.
Összességében jó itt lenni, könnyű beleszokni a jóba.
A szavaiból azt veszem ki, hogy ezúttal könnyű lesz visszanyerni a motivációt…
Most nagyon motivált vagyok! Ebben az is benne van, hogy hónapok óta nem végeztem igazán intenzív mozgást. Aki ennyi időt töltött el életében sportolással, mint én, annak jólesik egy kis pihenés, ám azt követően nagyon szeretne újra sportolni. Az elmúlt nyáron azt éreztem, hogy egyre nehezebb odaállni a rajthoz, egyre több energia kell, hogy felspannoljam magam a versenyre, edzésre, ilyen szempontból tehát kapóra is jött a kényszerpihenő. Remélhetőleg újra felszakíthatom az aszfaltot, futócipőt húzok, és azt érzem majd, hogy ide nekem a rekortánt! Bízom benne, hogy a szervezetem is támogatni fog benne, és uralni tudom a testem, mert most még nem ennek jegyében telnek a mindennapjaim.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
